Ez elsőre bizarr ötletnek tűnt. Másodjára is, mégis belevágtunk. Sütöttem egy lasagnét, főztem egy madártejet, és letelepedtünk a nappalinkban. Láttam Krisztián és Judit kislányának, Hannának az arcát – egészen addig, amíg a csupa mosoly szőkeség el nem tűnt a kislányommal, és neki nem álltak nagyüzemben igazi és plüssállatokkal játszani. Így aztán szolid számonkéréssel kezdhettem az interjút.
*
Valahol azt olvastam, a felnőtt élet arról szól, hogy megbeszéljük, hogy találkozunk – aztán persze nem találkozunk. Most is egy interjú kellett hozzá, hogy összejöjjünk családilag.

Grecsó Krisztián: Nem vagyunk jó családi szervezők. Nem szoktunk eljárni, nehezen mozdulunk. Régebben könnyebb volt, de most alapvetően mi vagyunk a gyerekkel, ami annyit jelent, hogy valaki mindig Hannával kószál, érte megy, játszóterezik – a másik meg addig próbál dolgozni. Beszélgetni, felnőtt családi életet élni este tíz után tudunk. Akkor se sokat. De most az a fő szempont, hogy ő játsszon, hogy ő éljen. A játszótéren a telefont sem veszem fel, így aztán sokan mondják, hogy elérhetetlen vagyok. Ezek a körülmények nem segítik a szociális életünket – és akkor még finoman fogalmazok.

Árvai Judit: Nyilván fel kellett állítani a prioritásokat: mi az, ami fontos nekünk. És most nekünk Hanna az. Egyébként meg éppen azokkal a problémákkal nézünk szembe, mint bárki más, akinek kisgyereke van. A Facebook-kommentszekciók­ban is látszik, hogy a nők sokat lamentálnak azon, hogyan lehetne feloldani a munka és a gyereknevelés közötti egyensúlyozás miatt kialakuló lelkiismeret-furdalást. Ez az ellentét sokszor feldolgozhatatlannak tűnik, hiszen az ember szeretne teljesíteni a munkahelyén is. Régi mániám a családok felbomlása-szétesése. Mindenki szanaszét szóródik az országban-világban, és mert mindenki fut, dolgozik, elfogy az idő és az energia. Mi eleve későn találkoztunk Krisztiánnal, és Hanna sem a legfiatalabb éveinkben érkezett hozzánk – de hál’ istennek megérkezett. Ez azt is jelenti, hogy a kortárs rokoni szálak meglazulnak. Így aztán minden azon múlik, honnan csenek el egy kis időt. Vagy hogy Krisztiánt mennyit lehet terhelni. Nyilván nem a végtelenségig… Pedig szerintem azon már rég túl vagyunk, amennyit én terhelem. (Nevet.) És még bírja!

Érdekes, hogy Krisztián cikkeit olvasva, Hannával kapcsolatban azt gondoltam: egy kicsit nehezebb, akaratosabb, keményebb gyerek. Most meg kenyérre lehet kenni, és nagyszerűen elvan.

Judit: Mindenki ezt mondja. (Nevet.)

Krisztián: Kinyílt az utóbbi időben. Meg van itt cica, hörcsög, plusz a nagyon kedves lányotok, aki ezeket mind prezentálja neki. És úgy láttam, van egy mázsa plüsse is – tehát az érdeklődési körök teljesen egybeesnek. Ha nem így lenne, sokkal jobban igényelné a figyelemet. Nyilván nehéz egyensúlyozni abban a Nők Lapja-rovatban. És azt szerettem volna megmutatni, hogy teljesen mezei, átlagos apuka és anyuka vagyunk, az útkeresés kellős közepén, új kihívásokkal szembeni lehetetlen helyzetekben. Itt van mindjárt az otthoni munkavégzés, ami a családi békének enyhén szólva sem tesz jót. Ilyenkor mindig rangsoroljuk, kinek ég jobban a kezére a munka – és ebben a játszmában megpróbálunk épeszűek maradni, és nem üvöltözni egymással. Vagy amikor egy másfél hétig tartó, óvodából összeszedett vírusos betegség elindul egy köhögéssel. És akkor tíz napig oldd meg, hogy az élet valahogy folyjon tovább a medrében. Ilyenkor olyan jó lenne, amit Judit említett: a nagycsaládmodell, a háromgenerációs kapcsolódás.

Régen az egész falu nevelte a gyereket.

Krisztián: Ha egy vadidegen felnőtt rám szólt az utcán, hogy „azt nem lehet, kisfiam” – teljesen természetes volt. Most ott tartunk, hogy ha látom, hogy a játszótéren életveszélyes helyzetben van más gyereke, és szólok neki, hogy ne csinálja, akkor kérdőre vonnak, hogy mit képzelek… Ilyen helyzetekben lavírozunk, és ezt is megmutatom a rovatban. De mindezt alapvetően onnan fogalmazom meg, hogy a gyereknél nagyobb szentség nincsen. Miközben igyekszem kerülni a pátoszt, meg hogy túlzottan megszépítsem a dolgot – nem vagyunk szuperszülők.