Az is szilveszter napja volt, amit most elmesélek. Ő az utcán ült, egy padon. Sírt. A nyílt utcai sírás az valahogy más, mint a zárt falak között hulló könnyek. Aki az utcán sír, az vagy bolond, vagy valami olyan széles kétségbeesés örvénylik benne, aminek a test és az utca idegen, hülye szentsége sem szabhat határt. Az utcán sírni más tekintetben – vagy éppen ebben – szabadság. Eszembe jutott, hogy én is sírtam már az utcán nemegyszer, sőt nevettem is magamban, hahotáztam, akkor is bolondnak nézik az embert. Őt is kissé bolondnak nézték a mellette elmenők, már akik észrevették, csak úgy a szemük sarkából, aztán rohantak tovább az újév felé idegesen, boldogan, részegen, józanul, vagy – ki tudja – éppen elnyelve saját könnyeiket, hogy sietve hazavigyék őket, és végre elsírhassák őket a süket falak között.

Észrevettem, hogy a hasa a vékony kabát alatt egészen gömbölyű.

Nekem is volt a hasam ilyen gömbölyű. Az a nő, ott a padon, kicsit én voltam, de hát mind kicsit mind vagyunk, a nagy kérdés, hogy ez mire jogosít és mire kötelez bennünket.