Kérdés: Tizenkét éves fiammal kapcsolatban kérném a tanácsát. Két alapelv és az őket megtestesítő emberek véleménye közt őrlődöm. Négyéves volt a gyerek, amikor elváltunk, de abban a házasságban egy perc nyugalom sem volt. Ilyen hideg-meleg anya voltam, s azt hiszem, önző és erőszakos. Tizenhét évesen szültem. A volt férjemtől a gyerek csak azt tanulhatta, hogy az anyját nem kell tisztelni. A szeme láttára sokszor megalázott, beszédmodora közönséges volt, agresszív. (Saját anyjával is ilyen volt a viszonya.) Nagy nehezen sikerült kievickélnem ebből a kapcsolatból, amely teljesen lerombolta az önbecsülésemet. Ezután érzelmi sodródás következett, változó partnerekkel. A gyerek igazi figyelmet nem kapott. Négy éve van stabil kapcsolatom, született egy kislányunk is. Belátom, hogy a fiam sokszor viselkedik elfogadhatatlanul. Dohányzik, köpköd az utcán, kisebb lopásokban is benne volt már, állandóan sóvárog a pénz és az édesség után. Jóval idősebb barátai vannak, többször előfordult már, hogy éjszakára is kimaradt. Velem minősíthetetlen stílusban beszél, ha erőszakhoz folyamodom, akkor vagy közömbösen lemond az elvont dologról, vagy erőszakkal megszerzi. A pofont visszaadja. A megállapodásokat fölrúgja. Az apjától fél, akinek a módszere: drákói szigor, büntetés, megalázás, korlátozás. Ha a gyerek nála van, lelkiismeret-furdalás gyötör, mert a volt férjem nap mint nap lelki terror alatt tartja, ha viszont nálunk van, ő terrorizál minket. S megértem, hogy a férjem így nem tudja őt vállalni. Én szeretném támogatni a fiamat érzelmileg, de egyre nagyobb bajokat csinál (már a rendőrséggel is többször kapcsolatba kerültem miatta), és kétségbeesve érzem, hogy csúszik lefelé a lejtőn. Mit tehetnék?
Válasz: Megrendülten és tanácstalanul olvastam levelét. Belekapaszkodom abba, hogy amit saját életútjáról leírt. Az nagy erőre (lelkierőre, énerőre) vall, hogy idejében sikerült kiszabadulnia első házasságából, hogy a sodródás korszaka után valódi és tartós kapcsolatra vált képessé. És tehetségre vall az a tisztánlátás is, amellyel a saját útját és fia helyzetét elemzi. Én bízom abban, hogy az anya ilyenfajta belső állapota – munkája saját magán – és ereje nem maradhat teljesen hatástalan a gyerekére sem.
De hogy hozhat-e rövid távon változást?
Nem hiszem.
Hogyan lehetne most mindjárt segíteni?
Nem tudom.
Igen, tudjuk, ismerjük a korai – és az önénél is korábbi – szülések veszélyeit. (Ilyenkor még testi veszélyek is jelezhetik, hogy valójában nem jött el az anyaság ideje.) Úgy tűnik,
manapság a huszadik – a huszegynehányadik – életév előtt az anyai személyiség még nem elég érett arra, hogy mintegy önmagát feladva, teljes figyelmével az újszülött, a csecsemő, a kisgyerek felé forduljon.
Még magával kell foglalkoznia, még magával van elfoglalva, és ez természetes is. A gyerek viszont a teljes lényével felé forduló, rá figyelő – „csak rá” figyelő – anyát igényli, belőle meríti érzelmi biztonságát (és érzelmi kielégülését), ami a későbbiekben majd nyugodttá, megfelelő önbizalmúvá és kapcsolataiban érzelmileg igényessé teszi.
Persze, nincsenek tökéletes anyák és tökéletes kapcsolatok, a kérdés csak az, hogy az elég és nem elég skáláján merrefelé tolódik el az egyensúly.
A gyerekkori lopással kielégített vágy – az állandó sóvárgás az édesség és a pénz után – érzelmi pótlék, és érzelmi kielégületlenséget jelez, s mint ilyen arra való, hogy elűzze az állandósuló rosszkedvet és szomorúságot. (Vannak, akik kézzel végzett kreatív, barkácsoló vagy művészi munkát ajánlanak a kiskamaszkori lopások terápiájául. Ezekben a tevékenységekben erősödik az öröm és az önbizalom, és ez képes lehet pótolni valamit a kisgyerekkorban elmulasztott érzelmi megerősödés lehetőségeiből.)
Az agresszív stílus, a megalázás vágya – például volt férjében – belső gyengeséget jelez. Azt hiszem, joggal szorong olyankor is, amikor fiát viszonylag „biztonságban” tudja, mert szigorú apjánál van. (Vizsgálatokból tudjuk, hogy a terrorisztikusan korlátozó nevelői módszerek ugyanolyan arányban termelik a beilleszkedni nem tudó ön- és környezetpusztító magatartást, mint a teljesen szabadjára engedő elhanyagolás módszerei. A gyerekeknek olyan együttélésre volna igényük, amiben a helyzethez alkalmazkodik az érzelmi megértés, és alkalomról alkalomra változik a belátó engedékenység és a bölcs korlátozás.)
Sajnos, nem ismerek olyan intézetet, iskolát ma Magyarországon, ahol az ilyen gyerekeket vállalnák, tudnák vállalni. Pedig a világban tőlünk keletre és nyugatra egyformán újra meg újra létrejöttek már ilyen intézmények, és hosszabb-rövidebb ideig sikerrel működtek.
Persze, lehet, hogy mégiscsak vannak ma már ilyenek, csak még hozzánk nem jutott el a hírük. Milyen tanácsot tud ebben adni a gyámhatóság? Netán az egyházak? Hol található meg a nevelésnek, a kezelésnek, a tanításnak és a gyógyító munkának az a kombinációja, amelyre ezeknek a gyerekeknek szükségük volna?
Az egyetlen, amiről tudok: az elhagyott gyerekek nagy nevelője – mert szeretettel befogadója –, Don Bosco alapelvei szerint Kazincbarcikán működik egy kollégium és speciális szakiskola. De ennek, ismereteim szerint, valamivel nagyobbak – tizenhárom évnél idősebbek – a legfiatalabb lakói. Osztályok az általános iskola 7. osztályától működnek. (Címük: 3700 Kazincbarcika, Illyés Gyula út 1.)
Azt hiszem, ilyen irányban kellene továbbnyomoznunk.
Mivel hozzám eljutott levelén csak aláírás van – és a helyiség megnevezése –, de cím nincs, ha megtudok vagy találok valamilyen megoldást már a mostani, tizenkettedik életévre, itt a rovatban próbálom értesíteni. Vagy kérem, írja meg pontos címét.
(Ha fia netán már ebben az évben hetedikes, akkor az a javaslatom, hogy tüstént forduljon a Don Bosco iskolához.)
Nők Lapja 1999/1. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
