– Késtem.

– Dehogy! Nézd, még az utcai lámpák sem égnek. 

– Mert sokba kerül. Mi ez a kopácsolás? Új lakó van a szomszédodban?

– Nem hallom. Látod, milyen jó, ha az ember kicsit már nagyothall.

Kicsit…! Kurtán felnevetett. Terézzel kár vitatkozni, mert mindenre rá tud tenni valami adut. Itt lakik egy idősotthonban, ahol az egyik demens szomszédja éveken át lopkodta az ételét a hűtőből, a másik oldalán egy asszony éjjelenként ordított. De Teréz orráról semmi sem tudja leverni a rózsaszín szemüveget. Mindenkit megért, mindent elfogad, mindenért hálás. Az ápolók imádják, igaz, ahol tud, segít nekik. Terít, leszedi az asztalt, olvasókört szervez.

– Jut eszembe, boldog új évet, Teréz! Nem akartalak éjfél után hívni, gondoltam, talán nem várod meg a himnuszt.

– Nem aludtam. Mellettünk, a kollégiumban petárdáztak a kölykök, úgyhogy Erzsikével lementünk, hátha találunk egy-egy elcsatangolt kutyát. Tavaly is befogtunk kettőt, meg is lett a gazdájuk. 

Tavaly! Teréz és Erzsike tavalyi portyája kis híján a rendőrségen végződött, mert a szomszéd kollégium portása szerint a két idős asszony pisztollyal akarta rábírni a srácokat, hogy azonnal fejezzék be a durrogtatást. Az otthon igazgatói szobájában január elsején Teréz és Erzsike nem tagadott. Bevallották, hogy bizony, így történt, és elő is vették a két vízipisztolyt.

– Koccintsunk az új évre! – kacsintott Teréz, és a szekrényhez lépett. – Erzsi fia hozta Parajdról. Áfonyalikőr.