Kérdés: „Unokám ötéves és túlzottan fantáziál. Például azt mondja, hogy neki van egy Olaszországban élő barátnője, és csak ő mehet hozzá. Vagy faleveleket hoz be vigyázva, s nekünk is vigyázva kell megfognunk, ahogy a tenyerünkbe adja, mert azok kis hörcsögök. Vagy azzal jön be, hogy öt lova van a karámban, nézzük meg mi is és vigyünk nekik sárgarépát. S ha kimegyünk, még meg is kérdezi, hogy mi nem látjuk-e, milyen szépek. Vagy azzal jön, hogy a szobában víz van, s nekünk látni kell a halakat, ahogy a vízben úsznak. Vagy éppen meg kell látnunk a kis pónilovat, akit az ágya elé kötött, mert épp most kapta meg a nagypapától. Még sok mindent sorolhatnék. Azt kérdezem, hogy mi a helyes, ha együtt játszunk a gyerekkel, belemegyünk a játékba, vagy ha kijavítjuk, megmondjuk neki, hogy nincs ott semmi és így nem is láthatunk semmi olyat, amit ő mond?”

Válasz: A kisgyerekek, hat-hétéves korukig konfabulálnak. Magyarul: összemesélnek – egybemesélik a valóság elemeit, láthatatlan barátaik, barátnőik vannak, s az is természetes, hogy a falevelek – amíg játszik velük – kis hörcsögök lehetnek. Ebben az életkorban a gyerekek, ha tehetik, időnként szívesen bevonják a felnőtteket is játékukba. Ezeket a fantáziákat általában kettős tudat jellemzi. A gyerek esetleg felsikolt: „Ne lépj a szőnyegre, az tó, nem látod, hogy halak úsznak benne!” – amiből kitűnik, tudja, hogy a tó szőnyeg a valóságban, de a játék – és a fantázia – valóságában tónak kell lennie. A póniló is ott van az ágy végéhez kötve a játékban, a fantáziában, és vigasztalásul és mulatságul szolgál.

De éppen ez a mulatság és vigasztalás az az eleme a fantáziálásnak, ami esetleg érthetővé teszi a nagymama aggodalmát. Ha a gyereknek szinte az egész napját, minden idejét a fantáziálás tölti ki, ha játéktudatát mindenre és mindenkire úgyszólván állandó jelleggel – és, mondhatnánk, túlzott nyíltsággal – kiterjeszti, akkor felmerül a gyanúnk, hogy nem érzi-e valamiért rosszul magát a maga mindennapi valóságában, nem gyötrik-e szorongások, félelmek, vagy az érzelmi kielégületlenség, a gondoskodó és biztonságot adó felnőtt hiányának érzése?

Úgy gondolom, hogy ha időnk és kedvünk van rá (és jó lenne, ha csak rövid időre is, de mindennap lenne!), akkor hagyjuk magunkat bevonni a játékba, vigyünk sárgarépát a lovaknak, hallgassuk együtt, hogyan ropogtatják jóízűen, simogassuk meg az ágy lábához kötött pónit, csodáljuk meg az úszkáló halakat. Persze a gyerek tudhatja és érezheti, hogy ezt mi is kettős játéktudattal tesszük. Féltréfás, vagy tréfás részvételünket is örömmel fogadja, ha ez nem gúnyolódó és nem játékellenes.

A kijavítást, megmondást – hogy nincs ott semmi és így mi sem láthatunk semmit-semmiképpen nem javasolnám. Ha a gyerek fantáziálása tényleg túlzott, és szinte állandó, ami bennünk aggodalmat kelt, forduljunk szakemberhez, kérjük segítségét.

Azt mindenesetre jó tudnunk, hogy az iskolába lépés idejére a konfabulálás lassan elapad. Ha még hét-nyolcéves korában is ilyen módon fantáziái a gyerek, akkor regresszióról beszélhettünk, visszacsúszásról a kisgyermeki állapotba, s ez esetben a konfabulálás már neurotikus, ideges tünet, egyértelműen valamiféle zavart jelez a gyerek környezetében.

Nők Lapja 1998/2. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images