A XVI. Benedek néven a pápai trónra lépett Joseph Ratzingertől senki sem várt forradalmi újításokat, nyolcéves szolgálatát alapvetően a múlt tisztelete jellemezte, nem a jövőre irányuló kíváncsiság. Az alapértékek, mondhatnánk, csakhogy az egyházon belüli bántalmazások és szexuális visszaélések nyilvánosságra kerülésekor éppen ezeket kérték számon rajta. Az ő pápasága alatt összeütközésbe került a gyengékről és kiszolgáltatottakról vallott örök érvényű tanítás azzal a céllal, hogy a hatalmas intézményrendszer tekintélyét meg kell őrizni. 

XVI. Benedek magabiztosan mozgott a liturgia és a vallás kérdéseiben, ám ugyanolyan zavartan kezelte az egyházi visszaéléseket, ahogy sok közösségben teszik, amikor valamelyik tagról kiderül, hogy visszaélt a hatalmával: hiszik is, nem is, és félnek, hogy most majd válogatás nélkül mindent maga alá temet a botrány. Ráadásul az emberek az egyház hibáit nehezebben bocsátják meg, és van is ebben igazság, hiszen sokunk számára mutat utat ebben a tekintélyt alig tűrő világban. És kiktől várhatnánk hitelesebben, hogy odaforduljanak a bántalmazott, megrontott gyerekekhez, és elítéljék a bűnt, ha nem azoktól, akik Jézus tanítását hirdetik? Benedek pápa, immár emeritus pápaként, tavaly nyáron bocsánatot kért azon áldozatoktól, akiknek az ügyében nem járt el elég határozottan. Tudom, hogy sokaknak ez kevés, de a késlekedés nem mindig a bűn leplezésére irányul. 

Az elemzők szerint a most elhunyt pápa a sorozatos botrányok miatt mondott le, ám ezzel a lemondással feladta a leckét a szervezetnek és a híveknek is. Akaratlanul is lett valaki, akit a reformokat ellenzők jobban tisztelhettek, akiben az „igazi” egyházfőt látták, ha nem is olyan végletesen, mint a középkorban, amikor pápák harcoltak egymással. A haláláig pápai fehérben járó Benedek óhatatlanul hatalmi központ lett. Egy kérdés, amit fel lehet tenni. Valaki, akiről azt lehet gondolni, ő talán mást mondana, másképpen cselekedne, mint utódja, akit már a megújulás hívei emeltek Szent Péter trónusára.