Parti Nagy Lajos szavaival élve kisportolt arccal érkezett az interjúra, egyenesen az edzőteremből, frissen és üdén, és már elmesélte nekem, hogy mostanában egészen sok ideje van. Azon gondolkozom, ez vajon jó vagy rossz dolog egy színésznőnek?

Elfelejtődik az ember, ha nincs társulatnál, nincs igazgatója vagy főrendezője, aki gondoskodik arról, hogy mit csináljon, még akkor is, ha nem mindig tetszik, ahogyan gondoskodik. Voltam már ilyen helyzetben, negyven- és ötvenéves korom között szabadúszóként dolgoztam. Az is rémes volt, de régen történt, szóval vissza kellett idéznem, hogy ja, ez tényleg ilyen. Csak fiatalon azért az ember könnyebben veszi az akadályokat. Ráadásul a Covid óta minden elcsendesedett, nincs annyi lehetőség. Jöttek szerepek, megkerestek innen-onnan,­ de mindig minden eltolódott, és emiatt­ sok mindent végül nem én játszottam el. Az elején egy darabig ez még jónak is tűnt, mert voltak szabad hétvégéim. Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy most minek is örülök. 

Azért ez nagyon más világ, mint a pályája kezdetekor volt…

Nagy változáson mentem át én is, és az egész szakma, és valahogy nem találom a helyem. Minden kis szösszenet jól jön, mert ezek adnak lehetőséget, hogy találkozzam a kollégáimmal. Ilyenkor olyan, mintha nem történt volna változás. Pedig teljesen más minden. A húszas-harmincas éveimben az összes generáció képviselői ott ültek egymással a dohányfüstben a Rádióban, a foájéban. Együtt volt a banda, Temessy Hédi, Gobbi Hilda, és még sorolhatnám. Még szilveszterkor is összejöttünk éjfél előtt, ki ahogyan végzett, beesett a Fészekbe. Igazi közösséget alkottunk, és ez ma már nincs.  

Eltűntek a biztos pontok?

Teljesen. A pályám elején a Vígszínház mögött volt egy étterem, és előadás után nem mentünk haza, nem rohantunk, hanem beültünk és beszélgettünk. Szegedi Erika, Tordai Teri, Halász Judit… ők voltak az idősebbek, aztán kiderült róluk, hogy nem is annyival idősebbek. Olyan társasági életet éltünk, amely összefűzött minket. Tudtuk, ki hol játszik, stabil színházak működtek, ismertük a társulatokat. És aztán jöttünk mi, és minket is ismertek.

Ön nosztalgikus alkat?

Nem szeretnék, ám egyre inkább az vagyok. De azért, mert nem látom a másik utat. És elmúltak bizonyos gyönyörűségek, nem is lehet már visszahozni őket. Nem tudom, hogyan változhat ennyire a világ, mert az elődeink visszaemlékezései­ben is azt olvasom, hogy nekik is mindig volt valami bajuk a szakma folyamatos változásaival. Emlékszem, Tomanek Nándorral dolgoztam a szinkronban, és azt mondta, ő már nem megy többet a Vígszínházba játszani. Mert jött egy új generáció, a Kernék, akik viccesebbek, lazábbak voltak, más stílust képviseltek, és ezt ő már nem szerette. De nem volt igaza, mert amikor például Tímár József játszotta Az ügynök halálát, a végső monológjában azzal szórakoztatta a kinti műszakot, hogy minden mondatnál egy picit feljebb emelkedett, mintha egyre jönne fel az ürülék, és már csak az orra lógna ki belőle… aztán pár héttel később meghalt. Szóval ők, a régiek is tudtak lazábbak, huncutak lenni, miközben nagy fegyelmezettség uralkodott. Méltósága volt a pályának. Azért ha Básti Lajos végigment valahol, akkor egy picit megállt az élet.

Pedig az ember ezt nem várja el, és valójában mi ronthattuk el, mert én sem vártam el soha, hogy a filmgyárba menet kinyissák előttem a kocsi ajtaját, de a taxis megtette.Akkoriban nagy tisztelet övezte a munkánkat. Ha tudták, hogy valamilyen nehéz feladatra készülsz, nem akartak megzavarni, nem akartak viccelődni, nem akarták megtörni a pillanatnak azt a csöndjét, hogy valami fontos születik. Az ember akkoriban egy nehezebb jelenetre egy hétig, sőt volt, hogy egy évig készült idegileg. Nem úgy, mint ma, hogy egy sorozatban az is előfordul, hogy tizenkét jelenetet kell egy nap felvenni. Nem ugyanazt hozza. Most is visszanézek egy-egy fekete-fehér filmet, és elájulok a fantasztikus alakításokon. De ezzel nem azt akarom mondani, hogy régen minden jobb volt, és ma már nem készülnek nagyszerű filmek. Dehogynem! Egyébként ha színész az ember, ahogy múlik az idő, elkezdik másképpen tisztelni. Nem mernek szólni, vagy nagyon finoman teszik, nem merik azt mondani, hogy figyelj, ahogy ezt most csinálod, az nem jó! Elkezdenek a korodra tekintettel lenni, de ezt nem lehet elviselni, mármint nekem! Ebbe bele lehet dögleni. Hál’ istennek nem mindig így kell.

Van olyan kor, amelyikben szívesebben élt volna?

Nem, ha belegondolok, nem szerettem volna Karády lenni, ő hogy halt meg?! Vagy Bara Margit… Hogy tették tönkre?! Igazából néha szerettem volna kicsit amerikai vagy angol színésznő lenni. Ott van Helen Mirren, Meryl Streep, Diane­ Keaton, akik nagyjából egyidősek velem, és úgy nőttek fel, hogy a közönség a hátán vitte őket, és a mai napig kíváncsi rájuk. Nálunk ez egyszerűen nincs. Ha elérsz egy bizonyos kort, akkor néha esetleg bekerülhetsz valamibe, vagy lehetsz fejkendős nagymama. Talán Törőcsik Marit tudták élete végéig méltó szerepekkel ellátni, mint amilyen a legutóbbi Mészáros Márta-film (Aurora Borealis – a szerk.) is volt. Ruttkai Éváékkal még számoltak, rájuk kerestek darabot, nemcsak úgy bekerültek valamibe, hanem kigondolták a helyüket. Igen, kicsikét előbb, Ruttkai Éva kortársaként talán jobb lett volna élni. 

Színésznőként a próbafolyamatot vagy az előadásokat élvezi jobban?

A munka, a megtalálás hatalmas gyötrelem. Megy az ember a Duna-parton, és próbálja összerakni a fejében, hogy honnan szólal meg a karaktere. Nem is tudom, meddig lehet elmeditálni egy egyszerű bejövetelen: honnan jöttem, miért ezt mondom, mi az idegi hangsúlya annak, amit mondok? Ez nagyon nagy munka. Amikor azonban már játszol, és a főpróbára lelkileg és idegileg is összeállt az előadás, akkor jó esetben a harmadik-ötödik alkalomtól kezdve lubickolsz. Akkor is, ha mély tragédia a darab. Mert megvannak a kapaszkodók.

Hogyan viszonyul az önről szóló kritikákhoz? 

Először is ki a kritikus? Van egy könyvem, amelyben régi színházi kritikák is szerepelnek. Azokban olyan tisztelettel bírálták Bajor Gizit, hogy közben adtak egy lehetőséget, közzétettek egy új gondolatot, amelynek segítségével akár jobb is lehet az alakítás. De nem letoltak. A próbafolyamat során hat héten át egymást esszük és találjuk ki, mi hogyan legyen. Ez közös munka. Nem lehet bunkó módon letolni egy színészt hat heti munka után, ahogyan sokan teszik. Ezt én nem fogadom el, ez nagyon fáj. És igazságtalannak tartom. Ez nem emberi. 

Ha összehozhatna egy asztal­társaságot egy vacsorára, és akár olyanokat is meghívhatna, akik már nem élnek, kiket látna szívesen?

Jaj, hirtelen nem is tudom! Azért jönnek a nevek: Őze, Latinovits… Jó lenne, ha az élőkből össze lehetne hozni egy asztaltársaságot! Nagy vágyam, hogy havonta egyszer összejöjjünk azokkal, akikkel nem szoktunk találkozni, és beszélgessünk. Úgy, hogy tök mindegy, ki honnan, melyik irányból érkezik, jó lenne csak úgy együtt lenni, és kitalálni, hogyan lehetne ezt jobban csinálni. Legyen már újra valami méltósága ennek a pályának. És nem csak ennek. 

Milyen érzés látni, hogy a lánya már egy teljesen más világban érvényesül színésznőként?

A gyerekeim nem szeretik, ha róluk beszélek, de tőle függetlenül azt látom, ez ma nagyon nehéz dolog. Ma nem választanám ezt a pályát, mert borzasztó ritka, hogy valakinek sikerül bekerülnie egy olyan láncolatba, ahol valami komoly, nagy, ütős film- vagy színházi szerepet kap. Már ritkán fordul elő, hogy valakire építenek. De mégsem mondhatom biztosan, hogy nem választanám, mert ha az embert ez húzza, akkor nincs más választása, megy.

A beszélgetésünk elején említette, hogy minél többet szeretne színházba, moziba menni. Hogyan választja ki, mit néz meg? 

Mindenevő vagyok, és elsősorban az altereket akarom látni. Mindig is érdekelt, hogy lemenjek a pincékbe megnézni, mi történik ott. Hamarosan a Rózsavölgyi Szalonban fogok próbálni, ahol iszonyatosan pici a tér, és igyekszem előre belehelyezkedni. De felírtam egy csomó dolgot, szeretném megnézni Pintér Béla darabjait, elmennék a Vígszínházba, Ráckevei Annához Debrecenbe. Van, amit célirányosan tervezek megnézni, de szeretnék beszélgetni is. Nagyon szét vagyunk most szóródva gondolatilag, és kevés olyan embert találni, akivel szövetséget lehet kötni.

Küldetése lenne ez?

Huszonévesen azért harcoltam, hogy a József Attila Színházban legyen ének- és táncoktatás. Nagyon sok minden van ám, amiért harcba lehet menni, csak kevés az ember, akivel egy irányba lehet hajózni. Azt mondom, nem baj, ha mást gondolunk, de legyen egy nagy asztal, ahova le tudunk ülni és tudunk együtt gondolkozni, hogy előre menjenek a dolgok. És az is fontos lenne, hogy ha elindulnak bizonyos folyamatok, ne álljon meg az élet, ha jön egy munka. Ez nem írhat mindent felül. 

Sokszor elmondta, hogy eredetileg orvos szeretett volna lenni. El tudja képzelni az életét úgy, ha nem színésznő lett volna?

Tulajdonképpen a színész is orvos, mert a lelkedet vagy a szívedet gyógyítja egy-egy előadással vagy filmmel. Sebész persze soha nem lehettem volna azzal a fizika- és biológiatudással, ami nekem volt. Pedig tényleg nagyon érdekelt, még operációkat is néztem. De sok minden megmozgatta a fantáziámat. Például amikor a pöszeségem miatt elmentem logopédushoz, aki a siketeknél dolgozott, láttam, ahogyan körjátékot játszanak a süketnémák. Azonnal berongyoltam az igazgatóhoz azzal, hogy én itt szeretnék tanítani. Minden segítő, karitatív dolog megragadott. Nekem nagy szertelenséget és ösztönvilágot adott a Jóisten, ami sajnos nem párosult okossággal. Ez a saját megállapításom! Én ennek köszönhetem a pályámat. Soha nem agyaltam túl a szerepeimet, hanem egy bizonyos ponton átadtam magam a rendezőnek. Szóval nem arról vagyok híres, hogy milyen okos vagyok, hanem hogy ha lehet, elmegyek a végletekig. A székfoglalóm is arról szól (a Magyar Művészeti Akadémián – a szerk.), hogy hol a határ az em­beri létem és a szerepem között. Ez mindig nagyon érdekelt.

Papíron mindent elért színésznőként. De vajon ki lehet ezt jelenteni?

Soha.

Lehet tudni, hol van ennek a határa?

Ahogy idősödik az ember, egyre kevesebb a lehetősége. Amíg fiatal és vivőr, amíg ő a „primadonna”, addig rengeteg dolgot eljátszhat. Ha viszont idősebb lesz, akkor ez szűkül, és jönnek azok a szerepek, amelyekben meg kell halni. Nem akarok! Nekem a lelkem nem tart itt. Amikor a Mészáros Márta-film elején láttam Törőcsik Marit az ágyban feküdni, mondtam magamnak, na szegény, biztos mindjárt haldokolni fog, de zseniá­lisat alakított, és annyira boldog vagyok, hogy végignéztem! Csodáltam, hogy idős korában tudott ekkorát alkotni. Ennek a korosztálynak ritkán mutat valaki ismeretlen, izgalmas kiutat. 

Egyszer láttam egy tévéjátékot, amelyben egy idős nő lovat hajt egy szekéren, és szerelmes. Annyira döbbenetes volt, ahogyan szerelmes volt, és aztán összetört, mert nem jött neki össze. De hallgattam egyszer egy nyolcvanéves írónőt is, aki akkor élte élete legnagyobb szerelmét, és úgy beszélt róla, hogy kiesett a kanál a kezemből, hogy ilyen létezik. Nem igazság, hogy egy idősebb színésznőből mindig kiveszik a nőt, és csak arra kérik, hogy haljon meg. Ha elnézem ezeket a kinti nagy sztárokat, ott van bennük a kislány, a nő, a szerelem! A nő mindig bennünk lakik. Állandóan vágyunk rá. Vitray is mit kapott, amikor azt nyilatkozta, hogy szerelmes. Nem tiszteljük egymásban a lírát. Aki ezért támadja a másikat, az magát a boldogságot kérdőjelezi meg. De hát miért ne lehetne boldog az ember kilencvenévesen? Nincs vége az életnek. Én is azt érzem, hogy még menni kéne. Diane­ Keatont is bejelöltem a közösségi oldalon, és arra gondoltam, írok neki egy levelet, hogy én vagyok a magyar hangja, találkozzunk New Yorkban, kalapban mind a ketten. 

Egy ismerősöm, Hédi néni, most volt százéves. E-maileket küld, fényképeket csatol. Gyönyörű, tiszta a lakása, tökéletesen lehet vele beszélgetni. Vagy ott van Csernus Mariann, akinek kilencvenhat évesen önálló estje van, a Vizsolyi Bibliát mondja. Így jó lenne száz évig élni!