Föléhajoltam, beszívtam a tökéletes füstölt kolbász gyerekkorból őrzött illatát. Hmm… Szaglásztam, nagyjából azzal az áhítattal, ahogy a szőke, ingerlően huncut Maryska, a szerelmes és örökkön aggódó sörgyári gondnok, Francin felesége a frissen főtt hurkákat szagolgatta azon a felejthetetlen nyári disznóvágáson a virágzó kertjükben. Emlékeznek? (Aki a Sörgyári capriccio című Jiří Menzel-filmet még nem látta, szerencsés ember – előtte van élete nagy moziélményének. Nézze meg, s érteni fogja az előbbi mondatokat.)
Ott volt hát a kolbász a konyhaasztalon, meg is kóstoltuk – mennyei ízek! –, s megtudtam a származását. Kecelről való, Bandi bácsi saját vágásból, saját fűszerezéssel és füstöléssel, csípős és szelíd változatban készíti és árulja a hasonlóan házias csülkök, szalonnák és más gyönyörűségek társaságában. Bandi bácsi már nem jár ki a piacra, otthon kommandéroz, sóz, fűszerez, de nálunk azóta mindig van keceli kolbász. A csípősből.
Úgy esett, hogy azon a szombaton nem tudtam kimenni a piacra, viszont a kolbásznak már volt helye. Felhívtam hát Mártit – menyi minőségben ő az egyik helyettese Bandi bácsinak. Kérdem, le tudnak-e tenni valahol a városban hat pár kolbászt, hétfőn átveszem. Márti gyors és problémamegoldó.
– Ott lesz a lányunknál, adom a telefonszámát.
Hétfőn ballagok föl a meredek budai utcán, kertek, régi és új bérházak, reggeli napsütés, béke, ám amikor magamra maradok a hat pár termetes kolbásszal – megrettenek. A súlyuktól. Hogy fogom én ezt gyalog a rendeltetési helyekre cipelni…?
Csak elindultam. A szatyorból kikandikált a kolbászok vége. A csöndes budai utcán alig járnak. Kivéve a nyomomat követő idős urat. Szertartásos öltözet, öltöny, nyakkendő, mellény, óralánc. Követ. Megállok, beér. Zavarban van. Mélyen a szemembe néz.
