Amikor a Covid idején távmunkában dolgoztunk, gyakran kerestünk elő a férjemmel régi családi videókat, hogy a múltunkkal szórakoztassuk magunkat. Lehet, hogy ez sokak szerint nagymamáknak, nagypapáknak való elfoglaltság, pedig mi meglehetősen távol vagyunk a nagyszülők átlagos életkorától, hiszen a negyvenes éveink közepén járunk, csakhogy korán kezdtük a közös életet. Évfolyamtársak voltunk a főiskolán, másodéves korunkban lettünk egy pár, majd a diplomaosztó utáni évben összeházasodtunk. Én huszonhárom voltam, a férjem huszonnégy, majd az esküvő után két évvel megszületett a fiunk, Balázs, egy esztendővel később, 2004-ben a kislányunk, Bori. A szüleink szerint gyerekek neveltek gyerekeket, amiben volt igazság, de közben együtt váltunk felnőtté, ami még közelebb hozott minket egymáshoz. Mindent megosztottunk, a munkahelyi sikereinket és kudarcainkat, a szüleinkkel kapcsolatos fájdalmainkat, és úgy ismertük egymás gyerekkorát, mintha együtt nőttünk volna fel. A kolléganőim ma is ámulnak, ha azt hallják tőlem, azért vagyok álmos, mert késő éjszakáig beszélgettünk a férjemmel…

Szerencsénk van? Óriási! Hiszen bármilyen furcsa és ritka, huszonegy éve élünk együtt nagy összhangban, egymást húzva-vonva, jó házasságban. Persze nem cukormázasak a hétköznapjaink, mi is veszekszünk az otthoni teendők meg a gyerekeink miatt – a férjem engedékenyebb –, és engem halálosan bosszant, hogy ő kitartóan küzd az érzelmes alaptermészete ellen. Feltehetően az édesapja nevelte belé, hogy egy férfi mindig erős, nem fél, nem panaszkodik.