2001-ben, szilveszter után néhány nappal a panelházban, ahol laktam, egy késő esti órán a felettünk lévő lakás hangfalaiból egyszer csak felcsendült egy összetéveszthetetlen hang és egy összetéveszthetetlen sor: „Nézz le rám, ó Istenem!” Bár a hangerő a maximumon volt, mégis áttört rajta egy kétségbeesett női hang, amely azt kiáltozta, „hol vagy, Jimmy, merre jársz?”. Az akkor néhány napja halott Zámbó Jimmy valami olyasmit tudott, amit rajta kívül csak nagyon kevesen tudnak. Hatást váltott ki, mégpedig olyan hatást, amely halála után huszonkét évvel is elevenen él a magyar köztudatban.
Az én generációm tagjai, azaz a legfiatalabb X generációsok és a legidősebb millenniálok általában pontosan úgy találkoztak Zámbó Jimmyvel, ahogyan én a fenti történetben. Azaz hogy valaki a szűkebb környezetükben vagy a családjukban rendszeresen bömböltette a dalait. „Nekem Jimmy olyan volt, mint az apám. Anyám őt hallgatta reggel, délben, és még este is” – írja egy kommentelő egy, az énekesről szóló internetes fórumban. Zámbó Jimmy karrierjének legjelentősebb évei még arra az időszakra estek, amikor nem létezett internet, legendája azonban tovább él a közösségi felületeken is. A nevét viselő egyik emlékoldalt több mint tizenhatezren követik a Facebookon, és napi rendszerességgel kerülnek ki friss posztok. (Cikkünk pont azokban a napokban készült, amikor meghalt az énekes édesanyja, ekkor még élénkebben működött a felület.) De a Jimmy-jelenség egyik legnagyobb ereje éppen abban rejlik, hogy az énekesnek nem volt szüksége az internetre, de még a kereskedelmi rádiócsatornákra sem. Dalait nem igazán játszották a legnagyobb hallgatottságú rádiók, mégis kikerülhetetlen volt a zenéje. Azok sem tudták kizárni, akik ki nem állhatták. Mert a csapból is folyt, csak máshogy, mint a többiek. Slágereit elsősorban az autószerelő műhelyek, fodrászatok, női butikok és hivatalok portásainak hangszórói ontották, és elszórtan bizony még ma is hallhatjuk őket. „A popszakma nagy része és a nagyközönség bizonyos rétege máig értetlenkedve tekint az énekes rendkívüli karrierjére” – olvashatjuk az előadó Wikipédia-oldalán. És ha a jelenség mozgatórugóját, vagy ha úgy jobban tetszik, titkát keressük, nyilvánvalóan nem állhatunk meg azon a ponton, hogy művészi szempontból értékeljük Jimmy zenei munkásságát. Mert ennél sokkal többről van szó. Vagy inkább teljesen másról.
A közönségért élt
„Megpróbálok őszintén élni, őszintén foglalkozni azokkal a dolgokkal, amelyek az emberek többségét máig érdeklik, és mindig is érdekelni fogják. Én teszem a dolgomat, ennyi” – nyilatkozta halála előtt egy évvel egy interjúban, amelyet az RTL készített vele. A csatornán egyébként akkoriban egész estés szórakoztató műsora volt. A külvárosi vendéglátós zenészből lett szupersztár tényleg dalban mondta el, amit rajongói nem tudtak szavakba önteni. A szívükből szólt, és az érzelmeikre hatott. Már életében legenda övezte, nem véletlen, hogy ilyen nagyszabású sorozat készülhetett róla (de erről majd később). A nép tette királyává, azok a tömegek, akik azonosulni tudtak vele. Ő volt maga a magyar valóság, és ő testesítette meg a magyar valóság álmát is a kidekorált csepeli családi házzal, a pecsétgyűrűkkel, és persze a fegyverekkel, amelyek végül a tragédiáját is okozták. Sokan magukra ismertek benne, vagy ráismertek egy családtagjukra, szomszédjukra, ismerősükre. Joós István, a Magneoton kiadó alapító-vezérigazgatója, az énekes felfedezője nemrég a Telex After Podcastjának vendégeként a jelenség kapcsán arról beszélt, hogy Jimmy valahol esendő volt, „az emberi lelkekben matatott”, és tömegek tudtak vele azonosulni. Ő volt a hivatkozási alap, hiszen dalai a szerelemről, a megbocsátásról, a bocsánatkérésről szóltak. Így éltek, ezt érezték azok is, akik királyként gondoltak rá. És ebből semmit sem csinált tudatosan, ő tényleg így működött. Hiteles volt, és az emberek ezt megérezték. A nép hitt az ő királyának. Bármit mondott is.
Az sem mellékes, hogy ebben volt kölcsönösség is. Az énekesről tudni lehetett, hogy kimondottan szeret dedikálni, fontosnak tartotta, hogy élő kapcsolata legyen a közönségével. Szerette a saját közegét, Csepel volt az otthona, ott érezte jól magát, nem vágyott máshova. Ebből a szempontból tökéletesen autentikus volt.
Casanova, romantika, történelem