Csoda történt
Életemet meghatározó, felforgató, felülíró, átformáló, minden egyebet háttérbe szorító esemény Hanna lányom megszületése volt tizennyolc évvel ezelőtt. Én addig azt gondoltam, hogy nekem nem lehet gyermekem, meg is barátkoztam a sorscsapással, amikor egyszer csak csoda történt, és élet fogant meg bennem. Ezt a csodát átélem minden vele töltött pillanatban, folyamatosan büszke vagyok a lányomra. Eszére, humorára, ki nem apadó, állandó optimizmusára.
Édesapám példája
Apukám halála. Másfél évtizede történt, és azóta is változatlanul fájó a hiánya. Csodálni valóan erős és karakteres ember volt. Matematikatanár, tévedhetetlen erkölcsi érzékkel. Már beteg volt, és legjobban az zavarta, hogy egy munkát nem tudott befejezni. Mondtam neki, hogy ne bosszankodjon egy ilyen kevéssé jelentős apróság miatt azok után, amennyi eredményt elért a pályája alatt. Azt felelte, hogy az embert halála után majd csak a munkássága és a tisztessége fogja minősíteni. Ő mindkettőben példamutató volt.
A világ másik felén
Az unokatestvérem Buenos Airesben él, és hosszú ideje kapacitált, hogy menjek ki egy időre hozzá. Egyszer úgy alakult az életem, hogy másfél évre kiköltöztem. Az első dolgom az volt, hogy beiratkoztam egy spanyol nyelvtanfolyamra. Ott voltam egy csoportban a világ legkülönbözőbb földrészeiről, tájairól érkezett, más életkorú, más kultúrán nevelkedett, más hitet valló emberrel, és mégis rövid időn belül nagyszerű közösséggé váltunk. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, nyitottak, segítőkészek, megértők, elfogadók voltak. Vagy lehet, hogy tényleg ez a legtermészetesebb dolog? Én addig visszahúzódó, zárkózott kislány voltam, de revelációként hatott rám ez az élmény. Más emberként jöttem haza, nyitottá váltam a világra.
Életre is tanított
Kepes András nemcsak kollégám volt a televíziónál, hanem a tanárom is a főiskolán. Klasszikus oktatóként nem csupán a szakmára tanított bennünket, hogy miként kell beköszönni vagy hírt felolvasni, hanem azt is belénk nevelte, hogyan kell élni, viselkedni, kapcsolatot kialakítani és ápolni, beosztani az időnket, milyen fontos a testmozgás, a helyes étkezés. Már kinőttem a klasszikus értelemben vett diákkorból, de még mindig sokszor a tanítványának tekintem magam.
A boldogságról
Egy másik meghatározó egyéniség Popper Péter volt az életemben. Egyszer panaszkodtam neki, hogy milyen boldogtalan vagyok, ami nem indította meg, hanem szenvtelenül visszakérdezett: „Ki ígérte magának, hogy boldog lesz? Hogy a boldogság automatikusan, alanyi jogon kijár? Azt nem várni kell, hanem folyamatosan tenni érte!” Ezt a tanácsot megfogadtam, és azóta is folyamatosan teszek érte.
