Kérdés: Kisvárosban élünk, mégsem volt egyszerű az általános iskola kiválasztása a lehetséges hét közül a kisfiam számára. Volt, ahol felvételiztettek, és aztán minden jelentkezőt felvettek. Volt, ahol „ovisulit” indítottak tavasszal, késő délután játékos feladatmegoldásokat végeztettek a gyerekekkel, hogy ismerkedjenek az iskolával. Az iskolaigazgatók eljöttek az óvodánkba, és azzal biztattak, hogy korai nyelvtanulást vagy speciális szakköröket biztosítanak az iskolájukban. Én leginkább azt szerettem volna hallani, hogy hol törekednek arra, hogy az alapkészségeket biztosan elsajátítsák a gyerekek, magyarán: megtanuljanak jól írni-olvasni-számolni, de azért ne siettessék őket, különösen ne az első időkben. Ilyen biztatást nem hallottam. Nehéz volt dönteni. Végül egy jó hírű tanító nénit választottunk. Azt hiszem, ezt jól tettük, és én most mégis panaszkodni szeretnék. Kizártak bennünket az iskolából! Szó szerint! Két napig bekísérhettük a gyerekeket az osztályteremig, azóta viszont a kapunál útjukra kell engednünk őket. (Hallani és látni kellett volna szegényeket, hogy bandukoltak, ki sírva, ki „csak” kétségbeesve.) A délután hasonló, ott tolongunk-szorongunk egy tenyérnyi helyen (esetleg kinn az utcán), és várjuk a gyerekeket. Hogy miért van ez így? Először nem tudtunk semmit, csak annyit, hogy mától belépni tilos! Aztán a sok faggatásra végül azt mondták a szülői értekezleten, azért, mert lopások fordultak elő, és a többi iskolában is ez a gyakorlat! Én embertelennek tartom, és pedagógiailag sem tartom helyesnek. (Magam is tanítok.) Nem találkozunk a tanító nénivel, és ő sem ismerhet így bennünket. Sok félreértés származik ebből. Számtalan apró dolog lenne egy kis elsős esetében, amit megkérdeznénk vagy elmondanánk, de mégsem olyan súlyúak, hogy emiatt a telefonhoz hívatnánk a tanárnőt, vagy az üzenőfüzetbe körmölnénk. Csak egy példa: nemrégiben növényeket kértek az osztály csinosításához. Nekem lenne is egy jó nagy cseréppel, de kell-e ekkora, és ha igen, ki cipeli be a kaputól? Nem küldtem be. Hiányoznak a napi találkozások és pár szavas mondatok, amiket megszoktunk az óvodában az óvó nénivel. Azt pedig, hogy minket, szülőket,feltételezhető tolvajoknak tartanak, sértő, de az is, ha csak egyszerűen zavaró elemeknek. Biztos vannak ilyenek is, de azt hiszem, ezért nem lehet a többséget „büntetni”. Úgy érzem, nálunk a kényelmesebb, de rosszabb megoldást választották az iskolák. És Ön szerint?
Válasz: Menjünk sorba. Remélem ebben az évben már sehol nem fogják felvételiztetni a kis elsősöket, hiszen ezt egy miniszteri rendelet még májusban megtiltotta. Azt is jellemzőnek tartom – és ez egyre több és felsőbb iskolában is így lesz -, hogy végül is minden jelentkezőt felvettek. Igen, itt a demográfiai hullámvölgy és sok iskola úgy próbál küzdeni a gyerekekért, hogy a félrevezethető – vagy már félrevezetett – szülőknek „szigorú felvételiztetést” hirdet, mintha nehéz volna bekerülni, hogy ezzel emeljék az iskola ázsióját. Azt remélem, hogy hamarosan előáll a normális helyzet, amikor a szülők – és a gyerekek – válogathatnak az iskolák között, és nem az iskolák szemezgetnek a „gyerekanyagban”.
Ami pedig a játékos feladatmegoldásokat illeti késő délután, óvodások számára – erre semmi szükség. A játék legyen játék, a feladat feladat, de ez utóbbira csak az iskolában kerüljön sor, és ott is csak lassan, fokozatosan.
Igaza van, egyetértek, az első iskolai évek feladata a kulturális alapkészségek elsajátíttatása, s ez stabil módon csak lassan, elhúzott időben lehetséges. Abban is igaza van, hogy az óvodást óvodásként kell fogadni, még sok mozgásra és játékra kell az első osztályban is lehetőséget teremteni, sok mesét kell – kellene – mondani, és tudomásul kellene venni, hogy a kis elsős még nem a negyvenöt perces órákra van beprogramozva.
Ami pedig most már a fő kérdést illeti, a kizárást: én is tudom, hogy vannak folyton alkalmatlankodó szülők, akik képesek a kora reggeli órakezdés előtt „letámadni” a tanító nénit kéréseikkel, kérdéseikkel, netán szemrehányásaikkal, és helyeslem annak az egyértelművé tételét, hogy az órára, a napra – reméljük – lélekben is előkészülő tanító nem zavarható meg ebben a számára és a gyerekek számára is olyan fontos időszakban. (Ahogy a színpadra lépés előtt koncentráló színész sem megzavarható.) De a tanítók védelmét szerintem nem kizárással kell megoldani.
Különösen nem az elsősök esetében.
Megállapodás köthető: a tanító nénivel beszélni csak a délelőtti órák után (előzetes telefonmegbeszélés alapján), vagy a fogadóórán vagy a szülői értekezleten lehet.
Az elsősökkel mindenképpen kivételt tennék.
Ezek a rigorózus intézkedések hozzájárulnak ahhoz, hogy az iskolákat kellemetlen légkörű hellyé tegyék. Azt el tudom képzelni, hogy egy kapuőr, portás megkérdezi az érkezőt, hogy kihez megy, hová megy, s hogy gyerekek és tanárok folyosóügyelete is szemmel tartja az épületben közlekedő idegeneket.
A nevelésben általában nem jól alkalmazhatóak az egyszerűnek látszó, világos, „elvszerű”, de rideg megoldások. Amerikai vizsgálatokból tudjuk, hogy az elvszerű ridegséggel, megmásíthatatlanul korlátozó családokból ugyanannyi, a társadalomba nem beilleszkedő, illetve lelkileg sérült gyerek kerül ki, mint az elhanyagoló, nemtörődöm, „teljes szabadságot’’-ot adó családokból. Az egyértelműen egészségesebb – és egészségesebb életvitelű gyerekek azokból a családokból kerülnek ki, melyekben legalább egyvalaki van (többnyire az anya), aki hajlandó minden egyes helyzetbe újra és újra együttérzően és mérlegelőén belebocsátkozni és újra és újra más-más módon dönteni a helyzettől – és a helyzetbe került embertől, emberektől – függően.
Azt hiszem, hogy e felmérés tanulságait átvihetjük – átvihetnénk – a gyerekekkel foglalkozó intézményekre is. Igen, igaz, ez sokkal több érzelmi jelenlétet és erőt kíván, mint az „egyértelmű intézkedés”, de hosszú távon mindenki számára sokkal kellemesebb és könnyebb megoldásokat biztosít.
Nők Lapja 1999/3. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
