A legeslegelején szeretném leszögezni, hogy én is szoktam panaszkodni az anyaságra. Ha valaki megkérdezne a nehézségeimről, gombnyomásra tudnám őket sorolni, és a lista hosszú lenne. De mostanában sokat gondolkozom: nem estünk ezzel az egésszel kicsit túlzásba? Vajon mennyire egészséges folyamatosan a nehézségeken lovagolni?
Tény, hogy régebben, anyáink, nagyanyáink idejében pedig végképp, az anyaságról nemcsak nem illett, hanem egyenesen elfogadhatatlan volt panaszkodni. A Mosoly albumban csak olyan képek készültek, amelyen mindenkinek fülig ért a szája, az anyáknak az volt a feladatuk, hogy tegyenek meg mindent a családjukért, és legyenek boldogok, amiért erre lehetőségük van. Nagymamám minden alkalommal rosszallóan jegyezte meg, amikor egy filmben valaki kiabálva szült, hogy ő öt gyereket hozott a világra, de meg se nyikkant egyszer se. Gyerek- és kamaszkoromban emiatt különösen nagyra tartottam, és kezdtem én is rosszallást érezni azok iránt, akik hangot adtak fájdalmaiknak szülés közben.
Tulajdonképpen csak felnőttkoromban fogalmaztam meg először, hogy szegény mama, vajon milyen társadalmi beidegződések és elvárások késztették arra, hogy néma csendben tűrje a kínok kínját, és miért mondta ezt el nekünk ilyen sokszor?
Azt szerette volna, hogy mi is tovább vigyük a néma szülés hagyományát? Hogy mi is azt érezzük, hogy szenvedésünk a sajátunk, és az az ildomos, ha nem zavarjuk meg vele senki más nyugalmát? Vagy esetleg olyan mély nyomokat hagyott benne az az öt szülés, amelyet nyikkanás nélkül csinált végig, hogy élete végéig emlegette? Ezekre a kérdésekre már sosem fogom megtudni a választ.
Annak idején óriási sajtóhír volt Katie Holmes néma szülése, ami azért jól rámutat, hogy néhány évtized alatt hogyan változott bizonyos bevett gyakorlatok megítélése. Bár a színésznő önszántából, a szcientológiai egyház szabályaihoz hűen hozta világra hangos szó nélkül gyermekét, akkoriban, azaz 2006-ban kapott hideget-meleget emiatt Tom Cruise és szcientológiai egyház. Az elmúlt évtizedek, legfőképpen az elmúlt tíz év ebben nagyon sok változást hozott, és ez jó dolog.
Katie Holmes és Tom Cruise 2006 februárjában, hat héttel Suri születése előtt (fotó: Fairfax Media via Getty Images)
Striák és könnyek az Instagramon
Bár a néma szülés nyilván egy extrém műfaj, de ha jelképesen nézzük, sokat elárul arról, hogy néhány évtizeddel ezelőtt mi volt az általános elvárás egy anyával szemben. Röviden összefoglalva az, hogy csendben tűrjön. Bármilyen nehézségei vannak, bármennyire is fáj, viselje „méltósággal”, és a panaszait tartsa meg magának. Ha egyáltalán meg mer fogalmazni panaszokat anélkül, hogy ne érezne bűntudatot azonnal. Így történhetett meg, hogy a szülés utáni depresszió a közmegítélés szerint csak hiszti volt, akárcsak a többi, szüléssel kapcsolatos mentális probléma. Régebben az volt az általános nézet, hogy a terhesség alatti hormonváltozások meggátolják az anyában a pszichés zavarok kialakulását. Ma már tudományosan bizonyított tény, hogy ez nem igaz. És végre lehet róluk beszélni.
Az elmúlt években nagyon sok, az anyasággal kapcsolatos tabu ledőlni látszik. Ma már lehet nyíltan beszélni az anyaság nehézségeiről, sőt, ennél sokkal rázósabb témákról is. Érdekes, hogy többek között az Instagram ad ennek kiváló felületet, ahol eredendően elvileg mindenki az élet habos oldalát kommunikálja, és mint mindenben, az anyaságban is a legszebb pillanatokat mutatja meg. Erre a habos-babos, és nyilvánvalóan rendkívül hazug megközelítésre érkeztek meg válaszul azok az anyák, akik elkezdték ezt a platformot arra használni, hogy nyíltan és őszintén beszéljenek az anyaságról.
Megjelentek az Instagramon a striák, a lógó hasak, a mellszívó pumpák, a kisírt szemű kismamák.
Ki drámai hangnemben, ki viccesen, ki nyers fotókkal, ki képregény formájában kezdte közzétenni az anyaság kevésbé habos oldalának esetenként durva részleteit.
Mondhatjuk, hogy általános jelenség, hogy amikor valamiről nagyon sokáig, esetenként évszázadokig nem lehet beszélni, majd egyszer csak ez megváltozik, akkor a változás akár szélsőséges formát is ölthet. És minden, amiről túl sokáig hallgatni kellett, egy kicsit akár zavaróan is hangos lesz. Véleményem szerint így van ez az anyasággal kapcsolatos panaszkodással is. A panaszkodás reneszánszát éljük. És néha túlzásokba esünk.
Tradicionális panaszkodás helyett érzéseink megfogalmazása
Ma teljesen elfogadott és megengedett, hogy valaki szűk vagy tág körben részletesen ecsetelje az anyasággal járó nehézségeket. A közösségi médiafelületeken számos olyan tartalommal és anya-influenszerrel találkozhatunk, ami és aki szinte sportot űz a panaszkodásból. De ne szaladjunk ennyire előre. Hiszen a panaszkodásnak vannak pozitív hozadékai is, és egészséges keretek között kimondottan jó hatással lehet a lelkiállapotunkra. Dr. Jeannine Jannot pszichológus professzor a theeverymom.com cikkében azt mondja, hogy amikor őszintén beszélünk az anyaság nehézségeiről, az nem más, mint az önmagunkkal való törődés egyik formája. Natalie Moore, Los Angeles-i terapeuta pedig azt teszi hozzá, hogy „az egyik szélsőség az, amikor valaki úgy tesz, mintha az anyaság csupa móka és kacagás lenne, hiszen nem az. Ha azt sulykoljuk magunkba és a környezetünkbe, hogy minden szuper, azzal megtagadjuk valódi érzéseinket. A másik szélsőség pedig az, amikor elsüppedünk a negativitás mocsarában, és megrekedünk az előttünk álló folyamatos akadályokban.” A szakértő szerint a kiegyensúlyozott szülőség egyik legnagyobb titka, hogy megtaláljuk az arany középutat e két szélsőség között. Azt is hozzáteszi, hogy
a legjobb tanács, amit az anyáknak adhat, hogy a panaszkodás tradicionális formái helyett fókuszáljanak inkább érzelmeik kifejezésére.
Így ugyanis a panaszkodás egy olyan formája valósul meg, amelynek segítségével könnyíthetnek a lelkükön, de közben már azon is dolgozhatnak, hogyan lehetne a negatív érzésektől megszabadulni, és tovább lépni a panaszra okot adó helyzetekből.
Dr. Jannot szerint nagyon fontos, hogy minden anyának legyen egy saját szoros bizalmi köre, amelyben megoszthatja a többiekkel az érzéseit, meghallgathatja mások tapasztalatait, hiszen ez minden fél számára fontos támogatást jelent.
Kinek a nehezebb?
Visszatérve a közösségi médiaoldalakon tapasztalható hullámokra, azért azt megállapíthatjuk, hogy vannak is változások, meg nem is. Ma már mindennapos, hogy valaki hosszú és érzelmes posztban taglalja nehézségeit, a kommentekből azonban tisztán látszik, hogy a közvélemény egy része szerint ez még mindig egyáltalán nem megengedett. Minden őszinte megnyilvánulás alatt ott vannak azok a kommentelők, akik szerint nincs csodálatosabb dolog az anyaságnál: nekik minden sokkal könnyebben ment, az ő idejükben minden más volt, az ő gyerekük még tudott viselkedni, stb. És akkor most még csak az egyszerűbb témákról beszélgetünk. Amikor valaki igazán a mélybe nyúl, és olyasmit tesz közzé, hogy megbánta, hogy gyereket vállalt, vagy úgy érzi, nem tudja eléggé szeretni a gyerekét, akkor aztán kap hideget és meleget is. Jó sok hideget… Pedig csak annyi a vétke, hogy őszintén felvállalta érzéseit, és nyilván azzal a céllal tette ezt, hogy sorstársakra találjon, és ne érezze magát olyan végzetesen egyedül.
Szintén nagyon gyakori a nehézségekről szóló posztok alatt – de persze élő beszélgetéseinkben is – a licitálás. Amikor valaki megosztja a nehézségeit és/vagy problémáit, és válaszul azt kapja, hogy a másiknak még nehezebb. Szerintem nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy néha ezeket a párbeszédeket – mindegy, hogy élőben vagy online történnek – fárasztó hallgatni.
Hogy néha igenis sok, hogy anyák mit összeszenvednek saját sorsuk felett, és mit ki nem pakolnak ország-világ elé családjukról, férjükről.
Néha magamat is figyelmeztetnem kell, hogy elég. Hogy attól, hogy ma már szabad és minden jogunk megvan hozzá, nem kell mindig a sötét oldalt hangsúlyoznunk. Mert néha valóban nagyon el tud bújni, de azért a napos oldal minden nap megmutatja magát. Csak nehezebb észrevenni, mint a sötétséget, ami néha mindent beborít. Na tessék, már megint kezdem…
Kiemelt kép: Getty Images
