Számomra Petőfi gyerekkoromtól élő alak, hozzánk tartozó. Segesvár közelében laktunk, egykori csatatereken játszottunk. Nagyanyám még sokat mesélt a holtat élőnek emlegető, messze földön eleven legendákról, az itt-ott felbukkanó ál-Petőfikről. A Feneketlen-tó, amelynek partján játszottunk, még sokszor dobott fel épen maradt, sókonzerválta honvédtesteket. A 48-as hagyomány éltető elemünk volt, és 48 Petőfit jelentette.

— Emlékszem, önéletrajzában megemlíti, hogy Petőfi és Bem vízaknai találkozását őrizte egy kép a szülői házban …
— Nemcsak az a régi olajnyomat, az emlékezet is megőrizte nálunk Petőfit. A magyar gimnáziumban, ahová jártam, Petőfi nem tananyag volt, hanem eleven költészet. Szavaltuk a verseit, a Gotterhalte ellenében is, lázadva, büszkén. És hitetlenül is hittük, őriztük mi is a legendákat. Később azután a bencés gimnáziumban sikerült Petőfiről is tankönyvi szobrot formálni.

— És azóta?
— Életem során többször is felfedeztem.

— Amikor mintázta?
— Tulajdonképpen nem. Két Petőfi-érmem volt már régebben az egyik az Olcsó Könyvtár Petőfi-kötetének címlapján látható, amikor, vagy tíz éve, egy pécsi pályázat keretében belefogtam egy egészalakos Petőfi-szoborba, és akkor egyszerűen az emlékeimhez nyúltam vissza. Később, amikor a miskolci technikum előcsarnokában felállításra került portrén dolgoztam, az Escher Károly felfedezte daguerrotypia ihletett. Az ott látható, hiteles Petőfi-kép valósággal rákényszerített engem is — és mindazokat, akik ennek nyilvánosságra hozatala után Petőfi ábrázolására vállalkoztak, — hogy vállaljuk a költő fiatalságát. Addig minden próféta-Petőfi negyvenéves volt, ünnepélyes arcú, méltóságteljes nemzeti hős. A fénykép viszont megőrizte nemcsak tekintete szúrós lobogását, a szemfogak feszítette vonások markánsságát, de a nyak fiús vékonyságát is. Akkor, a mintázáshoz Petőfi arcát, most viszont a költészetét kellett önmagam számára újra felfedeznem.

— Ha gyermekkorától olyan mélyen élt önben Petőfi, talán nem is volt szüksége az újraolvasásra …
— Ha illusztrálni készülök, a legkedvesebb könyvemet is úgy olvasom, mintha életemben először találkoznék vele. Petőfinél ez olyan eredményt hozott, hogy számomra is valóságos reveláció lett. 

— Mennyiben változott meg az önben élő Petőfi kép?
— Ha egy szóval kellene válaszolnom, azt mondanám, hogy modernebb lett. Bár voltaképpen Petőfi és a költészete ugyanaz, csak én, az olvasó változtam. Többet és mást veszek észre a verseiben. A helység kalapácsát, ezt a valójában naivan egyszerű történetet is érdemes volt újraolvasni, hogy rádöbbenjen az ember, micsoda gazdagság van Petőfi egy-egy sorában! Olvasás közben szinte ízlelgettem a szavakat, egyszeregyszer a feleségemnek is felolvastam, mert nem tudtam magamban tartani a felfedezés örömét. Költők között élek, nem idegen tőlem a modern költészet, de Petőfi újraolvasása arra tanított, hogy ez az a poézis, ami soha nem fog elévülni. 

— Melyik vers illusztrálása szerezte a legnagyobb örömet?
— Nem könnyű választani. A négyökrös szekérben az fogott meg, hogyan tud a költő a nagyon is földi realitásokból egyetlen képpel, gondolattal a csillagokba lendülni, azután visszahuppanni a földre. A magasságoknak ebben a földi megközelítésében éreztem a költő virtuozitását is. És rajzolás közben eltöprengtem azon, hogy Petőfi csak a maga közegében érvényes. Ezt a versét, de valójában még a János vitézt sem lehet — elmesélni.

— Csak illusztrálni?

Borsos Miklós bólint. Felbátorodva kérdem:

— De azért az elbeszélő műnek, költeménynek mégis könnyebb megragadni rajzban a lényegét, mint a lírának?
— Ez nagyon egyszerű lenne — Borsos Miklós elnézően ingatja a fejét. — Valójában Ady-költészete — csupa rajzolni való! Grafikus szempontból ihletőbb, mint József Attila. Én, ha lírai alkotáshoz szánom a rajzot, sokszor teljességgel elszakadok a versszakoktól: a hangulatot, a gondolatot törekszem kifejezni.

— Mire gondol, amikor azt mondja, hogy „él bennem” a költő?
— Talán csak egy hasonlattal felelhetnék. Hogy amilyen természetes, létéhez tartozó a gyermek számára az édesanyja, és igazában csak a hiánya ébreszti rá, hogy élete minden helyzetében, tudva-öntudatlan vele volt — olyan természetes számomra a Petőfi-élmény.

— Írt-e valaha Petőfiről?
— Mintáztam, illusztráltam, és egyszer életem során beszéltem is róla. Az ötvenes években az Iparművészeti Főiskolán váratlanul rámbízták a március 15-i ünnepély szónoki tisztét. Fogtam, leakasztottam műterem faláról az Escher Károlytói kapott bekeretezel Petőfi daguerrotypiát, és levittem magammal a tanítványaim közé. Feléjük fordítottam, és miután a nemzeti ünnep alkalmából üdvözöltem őket, azt mondtam: ezúttal most nem a forradalmárt szeretném nektek felmutatni, aki tragikusan és feleslegesen meghalt, hanem az élő Petőfit, akit lehet és érdemes követni. Azt a Petőfit állítottam a diákjaim elé példaképül, aki hányatott ifjúságának nehéz körülményeit legyőzve, huszonöt éves korára megtanult anynyira franciául, hogy hathatott rá a forradalmi líra; angolul, hogy Shakespeare-! fordíthatott; aki korának szintjén levő, komoly és egyetemes műveltséggel rendelkezett, és huszonöt éves korára, márciusig, megalkotta az életművét. Ezt a Petőfit állítottam a diákok, a holnap alkotó értelmisége elé, cselekedetekre buzdító példaképnek.

Földes Anna

Nők Lapja 1972/51. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Borsos Miklós szobrászművész Női akt című alkotása előtt, Koller György galériatulajdonos nyaralójának kertjében (Fortepan / Lugosi Szilvia)