1980. április 2-án halt meg Csohány Kálmán Munkácsy-díjas érdemes művész, kortárs grafikánk egyéni hangú úttörője. A Magyar Nemzeti Galéria emlékkiállítása tiszteletadás a mesternek.

A külseje hasonlított a népmesék óriásaiéhoz. Hatalmas, tagbaszakadt ember volt, széles vállal, tömött, szénfekete bajusszal, fekete üstökkel, nagy, szomorú, figyelő szemekkel. A medvemozgású, nagyokat hallgató férfi kifejezési formája a rajz, a grafika volt.

A mintegy kétezernyi rajzot, rézkarcot és akvarellt felvonultató kiállításon először hatalmas életműve tűnik szembe, melyben nem voltak sem színvonalbeli törések, sem kitérők. Egyetlen lendülettel emelkedtek a korai sikeres elindulástól kezdve az utolsó évek tartalomban és formában egyaránt virtuóz tökélyéhez. Gondolatai rajzokban érlelődtek, mint mondta, a rajz gyermekkorában csupán örömöt és jó érzést okozott, „manapság — 1966-ban — sokkal több gyötrelmet és fájdalmat ”. Vérbeli grafikus volt. „Nem színekben gondolkozom, hanem vonalban. ” S majdnem úgy, mint az író, azt mondhatnám, hogy rajzaimat írásbeli közlésnek érzem. ”

1925. január 31-én született a Palócföldön, Pásztón. A parasztok közül jött, és fiatalságában maga is évekig a legnehezebb fizikai munkákat végezte. 1944— 1945-ben a csíki havasokban fakitermelésen dolgozott, 1945— 1947-ben a nagybátonyi szénbányában segédvájár volt. 1947-ben az Iparművészeti Főiskolára került. 1948-ban valódi hivatását felismerve a Képzőművészeti Főiskola grafikai tanszakára ment át, s Konecsni György mesterkeze alatt nyert diplomát 1952-ben. A siker már kezdő korában rámosolygott, és Tamási Áron Ábel könyveinek, Tersánszky Józsi Jenő Kakuk Marcijának páratlanul eredeti illusztrációival egyszerre grafikusaink élgárdájába emelkedett. Vezető helyét haláláig megtartotta. Már ezekben a művekben jelentkezett többsíkú látásmódja, a humor mélységet kapott az enyhe, később egyre súlyosbodó szomorúságban.

A paraszti kultúra és a forradalmi tradíció kettős öröksége élete végéig kísérte. Megőrizte éleslátását a politikai megrázkódtatások idején is. Bár közvetlen népművészeti indítása nem volt, grafikájának gyökerei a magyar paraszti élmény- és formavilágba nyúlnak. Nagyon szerette a népművészetet, a vásárhelyi művészek körében még korongolt is. Érett művein a népköltészet tisztaságával és biztonságával modern legendákat teremtett. A hazai táj, a dombok, madarak, fák, a népmese szürrealizmusa inspirálta leginkább, szülőhelyének, Pásztónak falusi életformája, szokásai, dalai.

Jelképeit leginkább a természetből meríti. A harang, a lepke, a fenyő madárrá válik. A mezítlábasok emlékére sorozaton, egyik főművén. Az Újvárosi esték című lapok egyikén Veres Péterre emlékezve a „talpasok ” szimbólumaként felnagyított óriás talpak fölött száll az emlékezet madara. A madár a menekülés vágyát is jelenti, az emberiség mai, nyomasztó közérzetét, veszélytudatát, vagy a búcsúzást, a másvilágba tűnést.

Vérbeli realista művészként még hasonlataiban is konkrétan fogalmazott. A Szakadékban vergődő férfialak a mélységből nem tud felemelkedni, lebeg tehát. Két szomszédvár című rajzán a galamb, a béke hírnöke a súlyos tornyok közül nem tud felrepülni.

A Pásztóiak című sorozatában szülőfaluja öreg parasztjainak emlékét idézi a temető felett bandukoló férfiak sorával. Az 1970-es Visszatekintő című karcán a csillagok közé távozó halott búcsút int a gyertyák között érte virrasztóknak.

Korán elhunyt barátait siratta Barátaim fája című lapjának lombok közt lebegő alakjaiban. Gyermek- és ifjúkorának emlékeit idézte fel a Falum eltűnt figuráiban, Dobák néni, Miknyánszky bácsi, Harkabusz apát úr mikszáthi alakjaiban.

A „jó palócok” humorát tragikus életérzéssel árnyalta utolsó éveiben készült munkáin, pl. A Bandula kocsmából rajzsorozatán, ahol egykor jó barátjával, Kohán Györggyel poharazgatott. A halott Kohán fájó emlékét őrzi 1978-as Távozó című lapja a mélyen szálló darvakkal, amelyek nemsokára magukkal vitték a csend művészét, modern magyar grafikánk egyik vonzó hangú, iskolateremtő egyéniségét is.

Brestyánszky Ilona

Nők Lapja 1982/31. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Csohány Kálmán Énekek Éneke című, 1964-ben készült alkotása Salgótarjánban (Fortepan / Inkey Tibor)