Az események koreográfiája régóta semmit nem változik; hétközben sorra jelennek meg cikkek a különböző stresszoldó technikákról és vizsgatippekről, szombat délelőtt jön a vihar előtti csend, majd délután kettőkor elszabadul a pokol. Csalódott szülők őrjöngenek az egyes feladatokon, egymásra ­licitálva szidják a teszt összeállítóit és gyalázzák az egész felvételi rendszert. Pedig szerintem nem azzal van a baj.

Mindhárom gyerekemet ott vártam az iskola kapujában a nagy napon, így háromszor néztem végig, ahogy a vizsgázók kiözönlenek. A beszámolók mindig csak a zokogó diákokról regélnek, mert ők erősen hatnak a jelenlévőkre, de én emlékszem széles, elégedett mosolyokra is. Ha mérleget kellene vonnom, azt mondanám, a többségen leginkább a megkönnyebbülést láttam, hogy végre vége, és utólag rendre kiderült, hogy a hangosan sírók kifejezetten jól teljesítettek.

Arról szintén kevés szó esik, hogy a nyolcadikosok jellemzően olyan helyre jutnak be végül, amivel elégedettek. Ehelyett az unásig ismert lemezt halljuk mindenhonnan: vérlázító, hogy szerencsétlen kamaszok ilyen szörnyű stressznek vannak kitéve, miért nem lehet a jegyek alapján bekerülni a gimnáziumokba?

A válasz egyszerű: mert van, ahol száz helyre ezer kitűnő gyerek jelentkezik. Közülük mégis mi alapján kellene választani? Az általános iskolák között is nagy a szórás; aki itt csupa ötös, amott stabil négyes volna, ráadásul rengeteg az olyan fiatal, akit nem érdekel a bizonyítvány, viszont okos, és nyomás alatt is képes helytállni. A középiskolák dönthetnek, hogyan súlyozzák a hozott jegyeket, illetve az írásbelin és szóbelin gyűjtött pontokat, vagyis kalkulálhatunk a gyerek erősségével. Azon is felesleges háborogni, hogy a teszt nehéz, mert mindenki ugyanazt írja, és így legalább lehet rangsorolni.

Fontosabb lenne beismerni, hogy rajtunk, szülőkön áll, miként éli meg az egész felvételi procedúrát a diák. A mi dolgunk elmagyarázni, hogy nem az élete múlik ezen a szombaton, és bárhogy muzsikáljon is, nagyon komoly tapasztalatot, egyfajta beavatást jelent, hogy megküzd a kihívásokkal. Persze, hitelesebben tudjuk mindezt képviselni, ha hiszünk is benne, és nem a saját sikerünket vagy épp kudarcunkat látjuk a gyerek teljesítményében.