Ha azt kérdeznénk, hogy egy vonatúton melyik lenne a kellemesebb időtöltés, csendben ellenni vagy beszélgetést kezdeményezni a melletted ülő idegennel, melyiket választanád? Sokan egyből rávágják, hogy inkább némán kuksolnak órákon – a saját gondolataikba merülve vagy fülhallgatóval zenét hallgatva –, mert a gondolat, hogy beszélgetni kelljen valakivel, akit nem is ismernek, ijesztő. De vajon miért?
Kellemes meglepetés
Robert Waldinger, a Harvard pszichiáterprofesszora és a The Good Life (A jó élet) című, január 10-én megjelent könyv társszerzője a fenti kérdéssel illusztrálja, hogy a kapcsolatteremtéssel járó bizonytalanság miatt jellemzően arra számítunk, hogy a társas interakcióink negatívak lesznek. Pedig a Chicagói Egyetem tanulmánya szerint azok a rendszeres tömegközlekedők, akik felvállalták ezeket a beszélgetéseket, az ingázást a szokásosnál kellemesebbre értékelték (és ezzel egyébként saját magukat is meglepték) – ezt már Waldinger szerzőtársa, Marc Schulz írta.
„Úgy tűnik, hogy különösen rosszak vagyunk abban, hogy megjósoljuk a kapcsolatokból származó előnyeinket – áll a könyvükben. – Ez leginkább annak a nyilvánvaló ténynek köszönhető, hogy a kapcsolatok bonyolultak és kiszámíthatatlanok lehetnek. Mindez pedig arra késztet sokunkat, hogy inkább az egyedüllétet preferáljuk.” A The Good Life című könyvben Waldinger és Schulz egy 1938-ban kezdődött tanulmányból indult ki, hogy választ kapjanak arra az égető kérdésre, hogy az emberek miben találhatják meg az igazi boldogságot. Az 1938-as kutatás végzői 724 harvardi diák és alacsony jövedelmű bostoni fiú életét követték nyomon a világ eddigi leghosszabb, tudományos alapokon nyugvó boldogságkutatásában. A bizonyos formában még mindig folyamatban lévő tanulmány azóta az eredeti résztvevők házastársaival és gyerekeivel bővült, így már több mint kétezer embert foglal magában.
A tudósok ötévente összegyűjtötték a résztvevők egészségügyi adatait, közben DNS-vizsgálatokat végeztek, plusz kétévente kérdőívet töltettek ki az alanyokkal az életükről és a jóllétükről. Nagyjából 15 évente a kutatók személyesen is találkoztak a résztvevőkkel, hogy interjút készítsenek velük.
A szakemberek abban a reményben követték a harvardi diákok és a bostoni fiatalok életét, hogy megtalálják a boldogság kulcsát – és azt találták, hogy az nem függ a jó egészségtől.
A hosszú kutatásból azonban egyértelműen kirajzolódott egyvalami: az erős kapcsolatok jelezték a legpontosabban az emberek boldogságát. „Ezek a kapcsolatok átszőnek mindent, amit teszünk és jelen vannak mindenben, amik vagyunk” – írják a könyv szerzői.
A remény sarokkövei
Akkor ha mostantól mindenkivel szóba elegyedünk a metrón, a buszon, a villamoson és a vonaton, garantáltan boldog életet élünk majd? Waldinger azt mondja, ezzel a példával inkább csak azt akarta érzékeltetni, milyen könnyen megkerüljük (tudat alatt) a kapcsolatteremtést másokkal. Pedig amikor a boldogságkutatás alanyait arról kérdezték, hogyan győzték le az élet megpróbáltatásait (betegségeket, veszteségeket, háborús traumákat), válaszaikból kiderült, hogy az emberi kapcsolataik mindig a remény sarokkövei voltak számukra – legyen szó arról a személyről, aki anyagi segítséget nyújtott, amikor nem volt hova fordulniuk, vagy a katonatársukról, aki a harcok során a felszínen tartotta őket. (A résztvevők közül sokan szolgáltak a háborúban.) Idősebb korukban, amikor arról kérdezték őket, hogy megbántak-e valamit, főleg azt sajnálták, milyen kevés időt töltöttek a családjukkal és a barátaikkal, és hogy túl sokat törődtek a siker és a pénz hajszolásával.
Persze nem arról van szó, hogy a munkával és az anyagi helyzetünk javításával nem fontos foglalkozni, „de ha mindezekért feláldozzuk a kapcsolatainkat, akkor azt az életünk végén megbánjuk” – magyarázza Waldinger. Szerencsére a kutatók szerint sosem késő javítani a kapcsolatainkon – akár egy régi ismeretségről, akár egy új barátságról. És hogy hogyan?
Szociális fitnesz, avagy a társas kapcsolatok ápolása
Néhány nappal ezelőtti cikkünkben arról írtunk, hogy a világ legboldogabb embere a mentális tréning fontosságában látja a boldogságszint növelését, az edzés egy bizonyos formája pedig A Good Life című könyvben is terítékre kerül: ahogy a testünket trenírozhatjuk fitneszgyakorlatokkal, úgy segíthet jó formában tartani a kapcsolatainkat az úgynevezett szociális fitnesz. Ám ugyanúgy, ahogy egyetlen edzéstől nem leszünk kisportoltak és fittek, úgy a kapcsolatinkon is rendszeresen – napi, heti szinten – kell dolgoznunk. „Nem kell nagy tettekre gondolni – nyilatkozta Waldinger a Maria Shiver’s Sunday Papernek adott interjúban. – Elég lehet az is, hogy írsz egy üzenetet vagy e-mailt, esetleg telefonon beszélsz azzal a valakivel, akit éppen hiányolsz. Marc (Schulz, a könyv társszerzője – a szerk.) és én minden péntek délben megejtjük a heti egy telefonbeszélgetésünket. Ezt már 25 éve csináljuk. Beszélgetünk a kutatásainkról, meg persze a magánéletünkről is. Miközben az aktív kapcsolatfelvétel nagyon fontos, a rendszeres interakciókra is szükség van. Ha ezt csupán néhány emberrel is meg tudod tenni az életedben, az idővel hatalmas előnyökkel jár.”
Fotó: Getty Images
Könyvükben elmesélnek egy történetet az egyik férfiről, aki részt vett a kutatásban. Az illető nagyon magányosnak érezte magát, a munkája volt a legfontosabb a számára, ám bizonyos fizikai problémák miatt nem tudott többé dolgozni. Nyomorúságos ponton volt az élete. Ekkor döntött úgy, hogy elkezd edzőterembe járni. A hatvanas éveit taposó férfi, aki arról számolt be, hogy nincsenek barátai, minden nap elment edzeni, az edzőteremben pedig sorra kötötte az új ismeretségeket. Barátokat szerzett és élvezte az edzőterembe járást. A hetvenes éveiben a kutatók újra felkeresték, és ekkor arról számolt be, hogy felnőtt életében először vannak igazi emberi kapcsolatai. „A kutatási eredmények alátámasztják, hogy sosem késő” – nyomatékosítja Schulz. „Ha valaki azt mondja, hogy »nem tudok jól bánni az emberekkel«, vagy hogy »nem tudom, hogyan kell csinálni«, csak gondolj arra, hogy mit szeretsz csinálni, és találj egy olyan lehetőséget, ahol ezt olyan emberekkel teheted, akiknek szintén fontos ugyanez a dolog – biztat Waldinger. – Ez lehet egy kertészeti szakkör, egy bowlingklub vagy egy, a klímaváltozás ellen küzdő csoport. Bármi lehet. (…) Ha közös az érdeklődési kör, az magától értetődő kiindulópontot jelent a beszélgetésekhez – és ezekből jó kapcsolatok alakulhatnak ki. Nem arról van szó, hogy a társaság középpontjának, a legnépszerűbb embernek kell lenned. Csak találj valamit, ami érdekel.”
Szóval mi az az egy gondolat, amelyet ebből a közel egy évszázadon át folytatott boldogságkutatásból érdemes megjegyeznünk?
„Hogy az emberi kapcsolatokat tényleg megéri előtérbe helyeznünk
– összegzi Waldinger. – Ez az egyik legjobb idő- és energiabefektetés, amit csak tehetünk.” „És ez most is a rendelkezésünkre áll – teszi hozzá Schulz. – Ehhez nem kell több pénzt keresni, többet elérni, előléptetést megkapni, megtalálni a tökéletes embert, akivel leélhetjük a hátralévő életünket. Ez olyasvalami, amit most azonnal megtehetünk. Mindenki megteheti.”
Kiemelt kép: Getty Images
