Még a múlt évben megjelentek olyan hírek, hogy félrerakod egy időre az okostelefont, illetve a közösségi médiát. Nem akartad, hogy a világban történő sok rossz esemény híre rád zúduljon? Csöndre vágytál?
Több összetevője is van. Egyrészt nagyon sokat nyomkodom a telefonomat. Észrevettem, ha egész nap nálam van, folyamatosan tudok válaszolgatni munkával kapcsolatos e-mailekre, tulajdonképpen le se teszem a kezemből. De mondjuk, ha csak reggel meg este van nálam, akkor negyed óra alatt el tudom intézni azt az egész napos munkamennyiséget. Akkor szoktam tartani olyan időszakokat, hogy csak a „buta” telefonom van nálam (a kamerában megmutatja a nyomógombos telefonját), néha párhuzamosan a kettő, mint most. (A nyomógombos és az okos, amin keresztül most az interjút adja.) Másrészt, ha csend van és nálam van a telefonom, akkor mindig adott lehetőség elővenni a telefont meg az internetet, és azért így el lehet ütni az időt. De így sosincs idő arra, hogy megérkezzen az ember, hogy végiggondolja a dolgait, hogy csendben legyen. Ezeket a lehetőségeket mindig elveszi – legalábbis tőlem –, ha nálam van az okosteló. Ezért szoktam detoxot tartani.

Pedig neked aztán nincs sok szabadidőd, rengeteget dolgozol.
Tényleg sokat dolgozom, de egyik munka se ér semmit, hogyha közben az ember nem hiteles, vagy ha nem tesz meg mindent, hogy megérkezzen a saját lelkébe. Csak jól kell beosztani a dolgokat.

Apropó, ha már munka. Te vagy a főszereplője a nemrég elkészült Semmelweis-filmnek. Hogy készültél fel Semmelweis szerepére?
Ha a főhős történelmi figura, akkor nagy a veszélye annak, hogy akik a filmet készítik, példaképet akarnak mutatni. De te színészként sose játszhatsz példaképet, mert az nem egy emberi tulajdonság, hanem pont az emberi tulajdonságok és a történések összessége miatt lehet valaki példakép. Tehát itt egy színésznek az a feladata, hogy minél több tulajdonságát és minél több jellemvonását – jókat és rosszakat egyaránt – összeszedje az adott karakternek. És elfelejtse egy idő után, hogy történelmi személyiségről van szó, ehelyett fölépítsen magában egy Semmelweis nevű karaktert, és csak remélni tudja, hogy az a legtöbb pontban megegyezik az eredetivel. Nem tudsz másból színjátszani, mint saját magadból meg azokból a dolgokból, amik veled megtörténtek. Össze kell gyűjteni azokat az érzelmi és érzéki emlékeket az életedből, amiknek a mentén fel tudsz építeni egy ilyen kaliberű szerepet. Minél több hasonló dolgot találsz magadban és az ő forgatókönyvben szereplő történéseiben, annál hitelesebben tudod eljátszani, mert a nézők azt fogják hinni, hogy te Semmelweiset játszod, de te igazából mindig magadat játszod. Nem tudsz mást játszani, mint magadat.

Több tragikus szerepet is eljátszottál már, ilyen volt József Attila a Mondjad, Atikám! című előadásban, vagy éppen Nemecsek ErnőA Pál utcai fiúkban. Tudsz meríteni az életből ezek eljátszásához?
Igen, az imént pont azt akartam mondani, hogy semmi másból nem tudsz meríteni, csak az életből. Honnan máshonnan tudnál meríteni? Nem tudsz olyan dolgot átélni, ami nem történt meg veled. Ha jó a rendező, akkor tudja, neked milyen a lelked, mik történtek meg veled, mit tudsz újraélni színpadon, és e szerint kapsz szerepet, nem feltétlen a kinézeted alapján. De ehhez jó rendezők kellenek és szerencsés helyzet. Én például nagyon örültem, amikor Nemecseket megkaptam, mert százból kilencvenkilenc rendező nem nekem osztotta volna Nemecseket. De Marton (Marton László, A Pál utcai fiúk című zenés színmű rendezője) tudta, hogy az én lelkem olyan, ami találkozhat az övével, és így el tudtunk kezdeni dolgozni rajta. Erre persze lehet azt mondani, akkor

hogy játszanám el Othellót, ha még nem öltem. De az ölés sem tulajdonság vagy állapot. A gyilkos indulat viszont már az, a gyilkolni tudó féltékenység mondjuk.

Ezt kell felfejteni az embernek ilyenkor a saját lelkében, félelmetes és nehéz feladat. Szerencsére nekem ezen az úton még nem kellett járnom, bár József Attila stációi a mai napig rettenetesen megpróbálnak engem is, hiába vagyok túl már a századik előadáson.

Nemcsak színész vagy, hanem az irodalom is nagyon sokat jelent számodra. Például ott a POKET, ami mára egy élő közösséggé nőtte ki magát. Nem félsz, hogy egyszer csak beleunsz?
De. Pont tegnap este erről beszélgettünk. Iszonyatosan sok meló van vele, és én már eléggé elfáradtam a papírozásban. Meg viszonylag sok pénzt is bele kell tenni, hogy jól tudjon működni. Ezt a pénzt költhetném a testvéreimre is, az ő tanulásukra vagy ilyesmi. Vagy a szüleimre. Szóval azért ez mindig átfut a fejemen. De azért a POKET-nek van egy pár tízezres közönsége az országban, ezért bízom benne, hogy megéri a figyelem és a befektetett munka. Most áprilisban lesz ötéves, ez sok idő. A „szerelemprojektnek” a szerelem-részét ritkábban érzi már az ember. Ha nem lenne a színház, fel tudnám tenni rá a mindennapjaimat, de a kettő együtt sajnos sok. Ennek ellenére, amíg lesz POKET, addig én is leszek, de nagyon jó lenne, ha idővel lenne egy új ügyvezetője helyettem, aki újultan és több erővel tudna beszállni. Jó lenne, ha a közeljövőben rátalálnék erre az emberre.

Riport a Semmelweis című film forgatásáról Budapesten, a BÁV egykori székházában (Fotó: Bielik István)

Tavaly turnéztál a csapatoddal, Nemes Nagy Ágnes életét mutattátok be, nemcsak itthon, hanem külföldön: Brüsszelben és Rómában is, az ott élő magyar közönségnek. Ha jól tudom, akkor idén is tervben van egy Kárpát-medencei turné, Pilinszky János és Csoóri Sándor életművét fogjátok bemutatni.
Magyarországon, ha bármilyen szakmában elkezdesz dolgozni, észreveszed azt a szomorú jelenséget, hogy teljesen ketté vagyunk szakadva. Mindenhol van egy úgymond jobboldali és baloldali magja az éppen aktuális dolognak, így van a színházban, így van a zenében. Én ezt a színházban elviselhetetlennek tartottam, ez is része annak, hogy eljöttem a Vígszínházból. De a peremterületeken ez nem jelenik meg. Például színház és zene találkozásában: ott nincsenek még leosztott kultúrpolitikai szerepek, és úgy tudsz alkotni, hogy tényleg csak a közönségedet éred el, minimális szinten szövődik csak bele minden másodlagos dolog. Én egyébként is nagyon szeretem a zenét, a harmincas éveimet szeretném azzal tölteni, hogy minél többet gitározom, énekelek, zenekarozom. Lényeg a lényeg, hiányműfaj úgy megcsinálni koncerteket, hogy az már inkább színházra hasonlít. Színház és zene találkozása engem nagyon-nagyon vonz, rendezőileg is, íróilag is, dramaturgként is, és előadóként is.

És ez egy olyan terület, ahol tényleg békén hagyják az embert.

A két évvel ezelőtti Csoóri Sándor-estünk volt az első ilyen. Nagyon sokan megnézték, fontos visszajelzéseket kaptunk, hogy milyen hatással volt Csoóri-életműve ebben a formában az emberek mindennapjaira és kapcsolataira, sokan elkezdtek miatta verset olvasni, Csoóri iránt érdeklődni. Ezek azok a gondolatok, amiknek a mentén QJÚB néven összeszedtem egy csapatot. Nagyon jó a kémia közöttünk, fantasztikus zenészek. Elkezdtünk együtt gondolkodni a Pilinszky és Csoóri életművön, ami azért izgalmas, mert, én ugye nem vagyok zeneszerző, viszont el tudom nekik mondani, hogy milyen zenét képzelek ide, és tudok nekik Pilinszkyről mesélni meg magyarázni. Nekem inspiráló ez a munkafolyamat, hogy én, aki a szavak nyelvén tudom megfogalmazni ezt, ők hogy adják vissza ugyanazt a zene nyelvén. Nem akarnak finomkodni Pilinszkyvel, mint az eddigi megzenésítések, egy zongora, egy hegedű és valami nagyon légies és finom dolog, hanem bele mernek csapni a szélsőségesebb zenei megszólalásokba, ami szerintem illik Pilinszkyhez, és ami eddig talán nem volt. A csapat: Hegedűs Bori, Mihalik Ábel, Frimmel Jakab, Paczári Viktor, Ratkóczi Huba, Koltay Dorottya Szonja, valamint a KiégőIzzók csapata. 

Akkor ez egy teljesen új gondolat és előadás lesz.
Szokták mondani, hogy nincs új a nap alatt, de én igyekszem mindent megtenni, hogy olyan dolgokat csináljak, ami újszerű. Mert az inspirál.

Kell is neked inspiráció, hiszen rengeteg mindent csinálsz, játszol, írsz, több versesköteted megjelent. Mégis mi hajt előre? Hit, szenvedély, akarat?
Nekem abszolút flowélmény a színházcsinálás, és minden helyzet, amiben az emberi kapcsolatok őszinte és sallangmentes oldala mutatkozik meg. Nagyon szeretem a színháznak a levegőjét, nagyon szeretek benne elfáradni, nagyon szeretek odaadni magamból mindent a színpadon. A szüleim szociális munkások, és főleg apukám rengeteg nyomorban élő családdal találkozik, segít nekik. Mindig lelkiismeret furdalásom volt, hogy én nem ezt csinálom. Azt gondolom, a színház is tud nagyon sokat segíteni meg adni az embereknek. Ezért próbálok olyan előadásokat létrehozni, ami ad. Ugyanúgy, ahogy apukám és anyukám is adni próbáltak és tanítottak az embereknek.

Ha már nem ápoló vagyok, meg nem orvos, meg nem tanár, ami foglalkozásokat többre tartok a magaménál, akkor legalább olyan produkciókat csináljak, ami valahogy emelni tud.

Hogy mitől emel vagy ad egy színdarab, ez egy jó kérdés. Én se tudom rá pontosan a választ, de jó érzés olyan értékekkel foglalkozni, amiknek a hiányát érzem vagy magamban, vagy a környezetemben. Úgy szoktuk mondani ifj. Vidnyánszky Attila állandó alkotótársammal, hogy mi piaci rés helyett értékrést keresünk, és a saját botladozásainkon keresztül próbálunk rátalálni azokra a kérdésekre, amelyek talán közösek lehetnek.

Karácsonykor Balogh Alexandrával volt egy közös előadásotok, ahol Chopin-művek és huszadik századi versek együtt voltak jelen a színpadon. Ebben a magány témáját boncolgattátok. Mért pont karácsonykor?
Alexandra két évvel ezelőtt megkeresett, hogy nem csinálunk-e a MOMKultban egy közös estet. Összeültünk ketten, próbálgattunk párat, és irreálisan sokan eljöttek arra az estre, aminek a csend volt a hívószava. Azt beszéltük, milyen szép lenne, ha minden évben, karácsony előtt, vagy épp a karácsonyt megelőző nap, december 23-án tartanánk egy olyan egyzongorás-verses estet, ami a csend felé visz, ahol mi olyan dolgokat választunk ki, ami minket leginkább érdekel és inspirál, és segít nekünk megérkezni a karácsonyi lelkületbe. Az első év nagyon jól sikerült, ezért megbeszéltük, hogy mostantól minden évben készítünk egy ilyen koncertet, a most karácsonyi volt a második. Alexandra mondta, hogy Chopin legyen a zeneszerző, én elkezdtem hozzá illő verseket válogatni. Ezek nagyon magányos versek, az egyedül maradás versei. Kerestem egy olyat, amikor a fiú elválik az anyától, amikor a lány elválik a fiútól, és amikor az ember végül teljesen egyedül marad a világban. Nem volt ez egyébként ilyen szomorú, nekünk például segített megérkezni. Így alakult ki a Chopin és a magányunk.

Ha már új év, te kötöttél valami újévi fogadalmat vagy te ilyet nem szoktál?
Van egy nagyon kedves párom meg egy kiskutyám, és… én tényleg a végtelenségig tudok dolgozni, hajnali háromig vagy négyig minden nap simán, és megfogadtam, hogy este leteszem a melót, hogy úgy tudjak hazamenni, hogy rendesen meg tudjunk vacsorázni, meg tudjunk nézni egy filmet, beszélgetni, tehát ez az új évi fogadalmam, Hogy az esték közösek legyenek a párommal és a kiskutyámmal.

Hogy a munka mellett jusson rájuk is időd.
Igen. Meg a testvéreimre.

A család fontos neked.
Nagyon, és nagyon jó fejek a tesóim, viccesek, aranyosak. Különleges lelkivilágú az összes, jó velük együtt lenni. Karácsony előtt halt meg nagypapám, aki összetartotta a családot, ő volt a családfő. Az ő halála is kicsit összébbrázta a családot, hogy még jobban figyeljünk egymásra, hogy már nincs meg az a betonoszlop, ami eddig tartott minket.

Kiemelt kép: Nők Lapja archívum, Emmer László