Nehéz volt, mert a környező utcákból ideszállt a közlekedés nehéz zajgomolya, keveredve a bódék előtt tömörülő vásárlók morajával, mindez beszorult a téglalap alakban álló épületek medencéjébe. Egyre hangosabban kellett ordítanunk a mikrofonokba, amitől a fellépők produkciója kétségbeesett színezetet kapott.

A harmadik ilyen évben megkeresett Lukáts Andor, a színész, hogy volna egy műsorszámjavaslata. Ő azt szeretné, ha följöhetne a belvárost jelentő deszkákra, s megkérhetné a hallgatóságot, sőt mindenkit, aki a téren van, hogy hallgassunk. Értetlenkedtem: Meddig? Hogyan? Miért? Andort idegesítették a kérdéseim,­ nem ez a lényeg, csak maradjunk csöndben (ö-vel mondta), közösen, attól valamennyien sokkal jobban leszünk. Az volna az igazi, ha rábeszélhetnénk az önkormányzatot, hogy az egész város hallgasson együtt, mondjuk, egy óra hosszat. Belátja, idén ez már aligha szervezhető meg, de minden kezdet nehéz.

Hát jó, gondoltam, én nem vagyok semmi rossznak elrontója, gyere oda déltájt, és lehet csönd, tizenöt percig. Ő alkudni próbált: Fél óra? Nem, most tizenöt perc, aztán ha jól megy, jövőre emeljük a tétet.