Miből szakítottalak ki éppen? Forgatásról rohansz?
Igen, de ezt a filmet nem én rendezem. Most, hogy kérded, nekem is furcsa, de az utóbbi időben elég sokat játszom más alkotásaiban, jelenleg például Sós Bálint első filmjében, az a címe: Minden rendben. Bálint nagyon szimpatikusan dolgozik, pontosan instruál, ki meri mondani a dolgokat, teljesen rá tudom bízni magam. Számomra a színészet szinte pihenés a rendezéshez képest, hiszen nem kell minden percben döntéseket hoznom.
Tavaly betöltötted az ötvenet. Érzed a súlyát?
Nem érzem. Amikor először kimondtam, az olyan volt, mintha látnék valakit kívülről, aki történetesen ötvenéves, és ott voltam én, aki meg valami más. Tizenhat évesen azt hittem, egy ilyen korú embernek már csak lefelé vezet az útja, túl van a dolgok javán, a maradék idő majd szépen elcsordogál. De már a negyveneseket látva is ezt gondoltam. Holott…
Mégis érzek a szavaidban némi nosztalgiát.
Mert a húszas éveim elején sokkal tisztábban láttam a dolgokat. Bölcsebben, ahogy a kisgyerek is mindent tisztábban lát. Később a kép összekuszálódik, több lesz a kérdés, a kétely, és minden egyéb befolyásolja az ítéletedet. Az azonban tény, hogy ma már nincs annyi feszültség bennem, könnyebben is dolgozom, mert tudom, hogy semmi nem élet-halál kérdése.
Mintha valóban látnoki képességeid lettek volna fiatalon. 2006-ban a Fehér tenyér című filmedben, ami nem mellesleg indult az Oscar-díjért, azt a jelenséget ábrázoltad, hogy Kelet-Európában a sportolókat gyakran testi fenyítéssel ösztökélik jobb teljesítményre. Akkor erről még senki nem beszélt itthon. Tudatosan nyúltál a témához?
Nem. Ösztönösen merült fel bennem. Olyan dolgokat kellett kimondanom a filmben, amelyek hosszú évekig el voltak temetve a lelkemben. Tíz éven át tornáztam, és gyerekként nem telt el nap, hogy ne kapjak legalább egy fülest az edzőmtől, de fel sem vettem, hozzá voltunk szokva. Csak harminchárom évesen, Kanadában járva tudatosodott bennem, hogy azért ez mégsem volt rendjén. Az öcsém, Hajdu Zoltán Miklós akkoriban ott edzette az athéni olimpia aranyérmesét, Kyle Shewfeltet – mi persze a film elkészítésekor még nem sejtettük, hogy nyerni fog –, és saját magát, az edzőt alakította a filmben. Ő meg tudta ugrani a magas lécet, hogy ne veréssel kényszerítse munkára a növendékét, de közben rengeteg történetet mesélt más kelet-európai edzőkről, akik nem. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a két világot össze kellene hasonlítanom. A személyes ügyem volt, nem tudtam, hogy valójában fontos társadalmi problémát feszegetek.
Ezzel a múlttal akár meghunyászkodó, gyáva ember is lehetnél…
Ha az ember a jelenséget felnőttként nem reprodukálja, vagy nem emlékezteti rá a közeg, amelyben él, előbb-utóbb elfelejti. A mélyben azonban nyomot hagy, és nem csak a mi generációnkon látszik ez meg. Én még a gyerekeimen is érzem, hogy sajnos ugyanazok a reflexek épülnek beléjük, és ugyanúgy tele vannak szorongással, mint mi voltunk, hiszen azóta sem változott sokat a hazai mentalitás. Amikor 2005-ben gyerekszereplőt kerestünk a Fehér tenyérhez, megnéztünk magyar és kanadai gyerekeket is, és óriási volt köztük a különbség. Míg a magyarok szorongtak, a kanadaiak félelem nélkül, egyenrangú partnerként kezeltek minket. Márpedig ha nincs félelem, jobb lesz a teljesítmény. Úgyhogy végül egy magabiztos kanadai kisfiút választottunk.
Mindezek fényében soha nem akartál kint maradni?
Többször is felmerült bennem, de csak 2010-ben próbáltuk meg, akkorra megszületett mindkét gyermekünk. Régóta világos volt számomra, hogy a kilencvenes évek illúzió volt. A történelmi helyzet azzal kecsegtetett, hogy fejlődő pályára áll az ország, és végre felkerülünk Európa kulturális térképére, aztán mégsem, mert nem tart még ott a magyar társadalom. Las Vegasban telepedtünk le, az öcsém akkoriban a Cirque du Soleil társulat tagjaként ott lépett fel. Tetszett, hogy kint minden működik, hogy logikusan ki vannak találva a dolgok. Ezek után óriási sokkot jelentett a hazatérés. Egyetlen véget nem érő dzsungelharcnak tűnt az élet. Miért jöttünk vissza? A személyes oka az volt, hogy édesapám súlyosan megbetegedett, és mivel én vagyok a legidősebb gyerek, úgy éreztem, nem hagyhatom magukra a szüleimet.
Ha már a gyerekkornál tartunk, hol teremnek ilyen tehetséges fiúk, mint te meg az öcséd?
Egy kis faluban, Berettyószentmártonban nőttünk fel, édesapám inszeminátor volt, disznókat és teheneket termékenyített meg a téeszben, tanyákon, édesanyám pedig még fiatalon a biharnagybajomi művelődési otthon vezetője lett. Aztán megszülettünk mi hárman az öcsémmel, a húgommal, mint az orgonasípok, és ő otthon maradt velünk. Azért persze voltak előzményei a művészvénának. Édesapám azelőtt zenélt, egy rockegyüttesben is játszott, édesanyám pedig híres zenészeket, Zoránt, Frenreisz Károlyt és remek színházi előadásokat hívott meg a kultúrházba.
Nálad mikor kezdődött a színházszerelem?
Tizennégy évesen, amikor elegem lett a tornából. Reggel úszás, délután kőkemény edzések, a gyerekkorom gyakorlatilag a tornateremben telt. Néhányszor ellógtam az edzést, aztán félve a retorziótól már nem mertem visszamenni. Csavarogtam a debreceni utcákon, mert akkor már ott laktunk, egy lakótelepen, és egyszer csak belebotlottam egy focizó színjátszócsapatba. Várhidi Attilának, aki mindenféle külvárosi gyerekekből faragta a színjátszóit, egyből megtetszettem. Attól kezdve a színjátszás lett az életem. A következő évben felvételiztem az Ady Endre Gimnázium dráma tagozatára, ott érettségiztem.
És egyenes út vezetett a színművészeti főiskolára…
Azt nem mondhatnám, mert nem tudtam eldönteni, hogy a Zeneakadémiára jelentkezzem-e – zongoráztam is, és volt egy zenekarunk, együtt költöztünk fel Budapestre –, vagy színész legyek. 1990 sorsdöntő évnek bizonyult. Akkor érettségiztem, párhuzamosan zajlott a rendszerváltás, és még abban az évben főszerepet kaptam Rózsa János Félálom című filmjében. Közben egy építkezésen dolgoztam, hogy meg tudjak élni, nyáron pedig beutaztam a barátaimmal egész Európát, mert közben kinyíltak a határok.
Végül miért döntöttél a színészet mellett?
Azért, mert kaptam még egy főszerepet, a Jó éjt, királyfi című filmben, amivel elnyertem egy alakításdíjat Spanyolországban. Közben részt vettem színházi stúdiók munkájában, megismerkedtem Schilling Árpáddal, Pintér Bélával, jelen voltam a független színházak születésénél. Végül a Stúdió K-nál kötöttem ki. De 1995 körül már éreztem, hogy ez kezd kimerülni, és elhatároztam, hogy a mozgás- és jelszínház felé fogok elmozdulni, csakhogy közben felvettek rendező szakra. Euforikus élmény volt, különösen, amikor megtapasztaltam, hogy ez nekem milyen könnyen, szinte magától megy. Eleve képekben gondolkozom, hosszú távon minden fontos jelenetre az utolsó részletig vissza tudok emlékezni. A dialógusokra is! Ha ismerem a témát, alapvetően hallom a párbeszédeket, sokszor azt sem tudom, kihez kötődnek, és azokat írom le.
Ennek ellenére a harmadik évfolyam közepén otthagytad az egyetemet.
Igen, szerelem… Simó Sándor, az osztályfőnökünk elvitt minket egy marosvásárhelyi színészworkshopra, ahol megismerkedtem Török-Illyés Orsolya erdélyi színésznővel, és attól kezdve magasabb értelmet kapott számomra a létezés. Csodálatos, misztikus világra bukkantam Erdélyben, ezt próbáltam kifejezni a Bibliothèque Pascal című filmemben. Attól kezdve, hogy Orsolyával találkoztam, a kettőnk univerzumában éltem, és biztos voltam abban, hogy fantasztikus dolgokat fogunk együtt alkotni. Nem úgy kell elképzelni, hogy a rendező rátalált a múzsájára, mert persze hogy Orsolya a múzsám is lett, de ő végtelenül kreatív és önálló személyiség, magamévá tettem az ő érdeklődését, ez vezetett el a későbbi filmekhez. Amit elterveztünk, abból sok minden testet öltött.
Például létrejött az Ernelláék Farkaséknál című színházi előadás, majd megrendezted a filmet is, amelyben ti játsszátok Orsolyával a főszerepeket, és a saját lakásotok a forgatás helyszíne. De ami még meglepőbb, a saját fiatok és lányotok voltak a filmbeli gyerekeitek.
Ez tűnt a legészszerűbbnek, hiszen hova tettük volna őket a forgatás alatt? Éppen a párkapcsolatunk legmélyebb hullámvölgyén voltunk túl, és én megkérdeztem Orsolyát, mi érdekelné, miről beszéljünk. Azt válaszolta, őt az foglalkoztatja, mi van velünk most. Ő fordította rá a fejem a párkapcsolati problémákra. Sokak azt hitték, a saját életünkről szól a film, és volt is ebben némi igazság, de természetesen tele volt fiktív elemekkel. Két középkorú pár magánéleti és gyereknevelési problémáit taglalja, amelyekkel egymás tükrében szembesülnek.
Végtelenül őszinte alkotás, nem is játék, hanem hétköznapi valóság. Segített nektek Orsolyával, hogy körüljártátok a problémáitokat?
Amennyiben feloldotta azt a feszültséget, hogy nem beszélünk a kínzó kérdéseinkről, igen. Minden dialógust úgy írtam meg, hogy a végén kicsit túlfuttattam őket, így világosabbá téve, mi a baj. Bár jól kibeszéltük magunkat, és ez egy időre azt az illúziót keltette bennünk, hogy ezzel meg is oldódtak a bajok, igazából semmi nem oldódott meg. De hát az életben legtöbbször nincsenek megoldások.
Az Ernelláék egy trilógia első része. A további két részt, a Kálmán-napot és az Egy százalék indiánt azóta is játsszátok színházban, és tavaly ezeket is megfilmesítetted. A Kálmán-nap arról szól, hogy a középkorú párok életéből miért kopik ki az intimitás…
Ez nem a saját problémánk volt, az előadás egyik főszereplője, Gelányi Imre terelte ebbe az irányba a gondolataimat. Ugyanúgy nincs megoldása, ahogy az előző problémakörnek sem volt. Az Egy százalék indián pedig tulajdonképpen egy ív lezárása, amiben ez a sok probléma már együtt szerepel, megtetézve az öröklött magatartásmintákkal a párkapcsolatban. Nekem személyesen ez utóbbi okozta a legtöbb problémát. Ebben a filmben már minden mindennel összefügg, visszanyúlik a Fehér tenyérig, és négy alkotáson átível.
Ezek a filmek láthatóan minimálbüdzséből készültek, kész csoda, hogy meg tudtak valósulni.
Be akartam bizonyítani, hogy nemcsak nyavalyogni lehet, ilyen körülmények között is létre lehet hozni minőségi alkotásokat. Tíz évig csináltam, azt hiszem, elmentem a falig, és elfáradtam. Időközben arra is rájöttem, hogy csak áltattam magam azzal, hogy így kívülálló maradhatok, hiszen az ellenállást is a rendszer termeli ki. Levontam a következtetést. Bár a fenti filmeket idén mutatják be, én valójában már 2019 őszén lezártam az életemnek ezt a szakaszát.
Az utóbbi három filmben Orsolya már nem vállalt szerepet, mert közben elváltatok. Tudtad őt pótolni?
Nincs értelme az összehasonlításnak. Orsolyát nem lehet pótolni, és nem is akartam. Óriási veszteségnek éltem meg az elszakadást. Szakmailag és magánéletileg is mérföldkőhöz érkeztem. Új identitást kell keresnem, ami az én esetemben kulturális identitást jelent, egy közösséghez való tartozást. Meg kell találnom azokat az embereket, akikben hinni tudok, azt az ügyet, amibe beleszerethetek, és amihez hozzátehetem magam. Engem közösségek neveltek, egymagam semmi sem vagyok. De ha megvannak az embereim, megsokszorozódik az erőm, és úgy érzem, mindent meg tudok csinálni!
