Gesztenye és ostya

A vasárnapi mise volt az első színházi élményem. Nagyanyám hétéves koromban elvitt magával a templomba, és csak ámultam, milyen gyönyörűek a „jelmezek” a papon meg a ministránsfiúkon. Én is szerettem volna ott állni közöttük, hogy minden szem rám szegeződjön. Amikor végre ministránsfiú lettem, azt gondoltam, amikor kimegyek a templomból, mindenki engem fog csodálni. Nem így lett, ez azonban nem szegte kedvem. Hazamentem, és – szigorúan zárt ajtók mögött – eljátszottam újra az egész rituálét. Én voltam a pap, a segítők és a gyülekezet egy személyben. Kezembe vettem egy gesztenyét – akkoriban még kerek mikrofonok voltak –, és óriási halandzsaszöveget rögtönöztem, majd ostyával – édesanyám az egészségügyben dolgozott, mindig volt otthon – szépen megetettem az asztalt, a szekrényt, a székeket. És a végén mindenki felállt, hogy ámen. A családomnak fogalma sem volt, hol vagyok, olyan csendben voltam.

Levél a múltból

Egyszer a lányom talált a Vaterán egy levelet, amit én írtam gyerekként Márkus László művész úrnak, aki megőrizte azt, és halála után előkerült a hagyatékából. Ifj. Gálvölgyi János azt írja: úgy vágatja a haját, ahogy a művész úr, és olyan nagy művész szeretne lenni, mint ő, egyelőre azonban csak egy fényképes autogramot szeretne kérni. És Laci bácsi küldött is magáról egy fotót, hátulján az aláírásával, máig őrzöm. Márkus Lászlóval később hullámzó kapcsolatot ápoltam, mígnem 1985. december 30-án, a szilveszteri műsor főpróbáján a kezem között halt meg. 

Mit jelent a siker?