KÉRDÉS: A fiam kilencéves. Kiskora óta imád mesét hallgatni, másfél éve egyedül is olvas, szeret színházba járni (érti is, amit lát). Jól lehet vele beszélgetni. És mégis, egy év óta kínlódunk a fogalmazással. Amióta csak szerepel a tantárgyak között. Kijelenti: ő nem tud fogalmazni. (Írásban soha nem is próbálta.) Faggatom, mi jut eszedbe az adott témáról. Semmi. Konokul hallgat. Ha sokáig gyötröm, megjelenik a szemében egy-két könnycsepp. Összeszorítja a száját, és szinte belesápad a lelki görcsbe. Az iskolában se ír le semmit (ilyenkor). A tanító néni külön feladatokat ad. Biztatja, hogy csak három mondatot írjon a megadott témáról. Csak kettőt. Csak egyet. Nem. Ő nem tud mit írni. Nem jut eszébe semmi. Tanácstalan vagyok. Mit tegyek?
Válasz: Amit most mondok – titok.
Félek, ha bárki megtudja, nem győznek majd szidalmazni, elítélni, azt fogják mondani, ahelyett, hogy megtanítanám valamire a gyerekeket, végképp leszoktatom őket az önállóságról, és ezt tanácsolom másoknak is. Megkímélem őket az erőfeszítéstől, így aztán sosem fognak tudni teljesíteni, és beilleszkedni az életbe.
Erre csak azt válaszolhatom, hogy jól ismerem a fenti tünetet. S bár nagyra becsülöm és értékelem a tanító néni türelmes erőfeszítését, még soha senkit nem láttam, akit ebből a görcsből úgy sikerült volna kioldani, hogy rászorítottuk: ha akármilyen keveset is, ha akármilyen röviden is, de fogalmazzon!
Az efféle görcsöknek eddig csak egy sikeres – szülői – feloldását ismerem, és ez a következő:
– Miről kellene írnod?
– Nem tudom.
– Mi a címe?
– Egy napom.
– Na jó, hozd a füzetet és a tollat, ülj le, diktálom, figyelj!
(Már hallom is az olvasók felháborodásának moraját.)
Fel-alá sétálok a szobában, gondolkozom.
– Mit szoktál először látni a szobádban, amikor felébredsz?
– A redőnyrést.
Tovább sétálok.
A gyerek – mivel nem kell fogalmaznia, de elgondolkodott a kérdésen – újra megszólal (ilyesmire esetleg csak az ötödik alkalommal kerül sor):
– Vagy a világító órát.
– Akkor írd: „Reggel, amikor fölébredek, először a redőnyrést látom. Ha világos, már föl kéne kelni. Ha hanyatt fekszem, a világító órát látom először és ezen mindjárt azt is, hogy hány óra van. Ilyenkor még nem mozdulok meg. Gondolom, megvárom amíg az óra berregni fog.”
– Várjál! Ne ilyen gyorsan.
– Meddig hagyod berregni az órát?
-Az változó.
…és így tovább. De ha nincs kedve a gyereknek válaszolni se, akkor mondom, ami eszembe jut. Ha azt éppen nem akarja leírni, majd tiltakozik. Az is jó. Válasszunk mást, menjünk más irányba (viszonylag gyorsan találunk közösen elfogadhatót).
Mi történik ilyenkor?
Valamiféle mintát adok arra, hogy miként is jut az embernek az eszébe valami, bemutatom, hogy az egész nem olyan ördöngös dolog, nem kell „nagyszabásúnak” vagy éppen „tökéletesnek” lennie a dolognak, hanem megkeressük azokat az apró részmozzanatokat, melyeket tényleg ismerünk mindennapi életünkből. S így lépegetünk előre egyikről a másikra, miközben tapasztalni fogjuk, hogy egyre több dolog jut eszünkbe, egyre többfelé ágaznak el gondolataink, melyek között azután válogatunk.
A görcs oldásának lényeges eleme annak a megtapasztalása, hogy egyszerű, nem boszorkányos, százféleképpen megoldható – és megismételhető dologról van szó.
És türelem!
Nem egyszer kell lediktálni az efféle fogalmazást, de nem is kétszer. És esetleg nem is csak egy tanéven át. De a dolog beérik. Miközben mi, szülők megkapjuk gyermekeink pedagógusaitól a magunk hármasát – vagy néha ötösét, de inkább csak négyesét – fogalmazványainkra, a gyerekben is történik valami. Egyszer csak egyedül ír ötös dolgozatot az iskolában. De ne örüljünk túl korán és ne gondoljuk, hogy ezzel a mi szerepünk befejeződött. Bírjuk ki, hogy ezután esetleg újra jön könyvével, tollával és füzetével, és mi újra diktálunk, nem kényszerítve őt, hogy „ha egyszer ötös dolgozatot tudott írni, akkor most már tessék egyedül megoldani a feladatot!” Nem. Akkor újra segítünk. Ameddig kéri. Biztosak lehetünk benne, hogy szaporodni fognak az egyedül és jól megoldott feladatok.
Nők Lapja 1998/6. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
