Nagy mesefogyasztó vagyok. Na, nem önszántamból, hanem mert vannak olyan kislányok, akik szerint a mesenézés kizárólag mint közös program élvezhető, egyedül ugyanis kinek lehetne végigkommentelni egy mozit, hogy anya, nézd, anya, most figyelj, anya, most tudom, mi jön.

Úgyhogy, mint minden gyakorló szülő, kiműveltem magam rajzfilmekből az elmúlt évtizedben. Amit megtanultam, az, hogy nincs fiús és lányos mese, ezt csak mi, felnőttek gondoljuk. A Jégvarázsnak népes kisfiú-rajongótábora van, imádják a két lánytestvérről szóló sztorit. A Pizsihősök, amelyben alapvetően pizsamás srácok rohangálnak, a lányom egyik kedvence volt, bármit megadott volna egy piros jelmezért. 

A másik nagy tanulság, hogy abszolút nem az a lényeg számukra, amit a mesekészítő olykor erőltetetten akar megtanítani – ez az üzenet sokszor teljesen világos már nekik (tiszteld az idősebbeket, nem baj, hogy különbözöl, a család a legfontosabb, és hasonló alaptételek) –, hanem valami egészen más marad meg bennük a történetből. 

Ebben megerősített, amikor egy délutáni vetítés után megkérdeztem a kisiskolás csapatot, akik pukkadásig ették magukat pattogatott kukoricával, és lenyűgözve nézték végig a színpompás mexikói mesét – melynek a mondanivalója az volt (szerintünk, felnőttek szerint), hogy amíg nem felejtenek el valakit a rokonai, addig tulajdonképpen nem is halt meg, hiszen az emléke velünk van örökre –, hogy mit szűrtek le a filmből. Egyöntetűen azt válaszolták, azt, hogy milyen jó, ha valakinek kutyája van… Mert szerepelt benne egy cuki kutya. Én hüppögtem a zsepimbe a film közben, ők azt suttogták, vajon milyen fajtájú az eb. Szóval, elemezhetjük a meséket, de ők úgyis egy csodálatos, ártatlan és lényegre törő nézőpontból szemlélik a világot. Milyen jó lenne, ha néha mi is azt látnánk, amit ők!