A legtöbb levélírót az bántja, hogy ezek kimondottan kis, buta, értelmetlen hazugságok. Józan ésszel végiggondolva teljesen feleslegesek. Egyrészt mert úgyis kiderülnek, másrészt mert nem fontos dolgokról szólnak. Nem fontosak a felnőttek szemszögéből. Talán ezért az ilyen kis lódítások láttán a szülők kimondottan megbántva érzik magukat. Bizalmat hiányolnak, s kimondva, kimondatlanul bizalmat követelnek a gyerektől. (Lehet bizalmat követelni…?! A bizalmi légkört inkább csak megteremteni és fenntartani lehet.)

Az alapkutatások eredményeiből már jól tudjuk, hogy az emberi, de különösen a gyermeki emlékezet sajátosan képes működni. Korábban már érintettem
ezt az epizodikus emlékezettel kapcsolatban. Amikor a kedves és egyébként okos gyerek nem képes összefüggően, értelmesen válaszolni arra a szülői kérdésre, hogy „Na, és mi történt az iskolában?”.

A „hazugságokra” manapság inkább a torzítások, még inkább az utólagos meg- és kimagyarázások jellemzők. Sokszor, valami zűr kapcsán, az olyan indító kérdésekre, mint hogy „No, hogy is kezdődött ez az egész az osztályban?”, vagy „Mi is volt ott a szünetben?”, nemegyszer kész kis Karinthyk születnek a válaszadáskor: „Tanár úr kérem, az úgy volt…” S a hallgató maga is belebonyolódik az igazság kihámozásába.

A rendszeres vagy gyakori elhallgatása a történteknek, az időközi füllentések vagy a gyenge jegyek „késleltetett közlése” ott gyakori, ahol a család valami okból éppen érzelmileg labilis. Az otthoni hangulat kiszámíthatatlan. Mondhatjuk úgy is, hogy a felnőttek hangulata kevésbé kiegyensúlyozott. Magyarul nincs harmónia, nincs derű, hiányzik a kölcsönös bizalom a családban. Ilyenkor a gyerek kivár. Majd később elmondom, ha nyugi lesz. Ha lenyugszik anyu vagy apu. Majd elmondom, ha jobb kedvük lesz! S amikor beköszönt a jobb kedv, akkor az adott esemény vagy rossz jegy jelentősége a gyerek szemében már távoli. Kevésbé fontos, felejthető. Érdektelenné zsugorodik. És nem mondja el, nem meséli el, amit addig tartogatott.