A párokkal gyakran előfordul, hogy olyan érzésük támad, mintha nem ugyanazt a „mozit” néznék. „Sokszor megkeresnek ilyen problémával, és tőlem mint »objektív kívülállótól« kérik, hogy tegyek igazságot, döntsem el, kinek van igaza a vitáikban – meséli Kozma-Vízkeleti Dániel párterapeuta.
– Példaként olyasmiket szoktak említeni, hogy míg egyikük szerint nagyszerű volt a nyaralás, és mindketten élvezték a két hét semmittevést, a másik fél úgy emlékszik, hogy rémesen unatkozott, és hiába könyörgött a párjának, az nem volt hajlandó megmozdulni egy kis élményért. Sok pár olyasmiken is veszekszik, hogy »mit kell gondolniuk« a környezetükben élőkről vagy azok viselkedéséről: például az egyikük szerint a szomszéd köszönetet érdemel, mert a sövényt nemcsak a saját, hanem az ő házuk előtt is levágta, miközben a másik ezt tolakodásnak tartja. A mai gyakori párkapcsolati modellben, amikor a nemek harca valósul meg a kapcsolatban, sorozatosan emlékező- versenyeket rendeznek a felek, még látszólag ellenőrizhető dolgokról is: mikor voltak színházban, milyen gyakran látogatják a szüleiket, ki mennyit dolgozik a háztartásban, és mindketten meg vannak győződve a saját megdönthetetlen igazságukról.”
Észre sem vetted?
A kérdés az, hogy vajon miért emlékezünk ennyire másként a közösen megélt eseményekre és szituációkra. „Vannak tudományok, melyek elfogadják, hogy szigorú módszertani eszközökkel vizsgálható és feltárható egyetlen valóság a világról, a posztmodern terápiás irányzatok szerint azonban ez nem lehetséges: a valóságot egy többszörös szűrési folyamat eredményeként, mi magunk »csináljuk« – ahányan vagyunk, annyifélét. Ennek alapján a hozzám forduló párok vitáiban nemcsak szakmám szabályai szerint nem tehetek igazságot, hanem mert én sem lehetek objektív, rám is hatnak azok a tényezők, amelyek miatt a különböző emlékek, véleménykülönbségek, szándékok a párnál kialakultak” – hangsúlyozza a szakember. S hogy miként képzeljük el a szűrést, ami alapján a párhuzamos valóságaink kialakulnak? A párterapeuta szerint először is az érzékszerveink válogatnak, hiszen a minket érő másodpercenkénti tízezres nagyságrendű ingert képtelenség feldolgozni. Nem érzékelünk mindent, csak azokat, amelyek felfogására az észlelőrendszerünknek is jut kapacitása. Tehát a figyelmünk is válogat, ami egy újabb szűkítése az információknak. Ezért nem érdemes felháborodni azon, hogy a férj nem emlékszik a rikító ruhás nőre, aki előttünk ült a színházban, mert ő nem a ruhákat figyelte, hanem a mögötte ülők Forma–1-ről szóló beszélgetését, de erről hiába kérdezné a feleségét, mert ez a téma meg a nő figyelmét nem érte el. Íme: ugyanott voltak, mégis egészen mások az emlékeik.
Már megint nem figyelsz!
„Ami érzékszerveink és figyelmünk szűrése alapján eljut a tudatunkig, annak értelmezését tovább befolyásolja egyéni múltunk: a bennünk élő emlékek, tapasztalatok, sztereotípiák, előfeltevések. Korábbi élményeink alapján adunk különböző jelentést mások gesztusainak, feltételezünk különböző szándékot ugyanannak a megnyilvánulásnak, címkézzük fel az átélt eseményeket eltérő jelentéssel és érzelmekkel – magyarázza a szakember. – Ettől függően, ha ránk mosolyognak az aluljáróban, gondolhatjuk, hogy milyen kedves ember, de a táskánkhoz is kaphatunk zsebtolvajlást sejtve. Szép tavaszi idő után az áprilisi havazás lehet negatív esemény, mert már elpakoltuk a csizmát, vagy indulhatunk ujjongva síelni a Normafához. A világlátásunk, emlékeink ráadásul az észlelésünket és figyelmünket is befolyásolják, ez tehát egy önfenntartó kör: amire számítunk, azt vesszük észre inkább. Ha az a tapasztalatunk, hogy a férjünk általában nem pakolja el a ruháját, akkor jobban szembetűnik, ha most is ez történik, és észre sem vesszük, ha mégsem.”
…
De vajon mik erősítik még tovább a különbséget? A cikk folytatásából kiderül, amit a Nők Lapja Psziché legújabb, 2017/05. számában találtok.
Szöveg: Fekete Edina
Fotó: Thinkstock
