Zámbó Jimmyről elég sok mindent lehet írni (amit már mind le is írtak előttem), de azt nem, hogy unalmas figura lett volna. Megosztó személyisége több, mint húsz évvel a halála után is sokakat érdekel, nem véletlen, hogy az RTL Klub is a róla készült sorozattal indította útjára az elfizetős online műsorszolgáltató platformját. A Király – ahogy Lami Juli ajánlójából is kiderül – zseniálisra sikerült, és egyszerűen lehetetlen eldönteni, hogy Olasz Renátó vagy Nagy Ervin alakítása a jobb. A részek darálása közben viszont felfigyeltem egy aggasztó részletre, ami felett lehet, hogy máskülönben elsiklottam volna: minden egyes epizódban elhangzik, hogy az aranytorkú énekes csúnya. 

Persze, ez egyáltalán nem a műsor alkotóinak hibája, hiszen Zámbó Imre külseje gyakorlatilag egész életében gúny céltáblája volt (az egyik legdurvább, de nem kirívó eset, amikor egy online portál megválasztotta a világ legrondább nőjének – ez az eset a forgatókönyvben is szerepel), és ezt gyakran a szemébe is vágták, amire tanúságul szolgálnak a YouTube-on ma is fellelhető, vele készült interjúk. Alapvetően olcsó húzásnak tartom a mások külsején való élcelődést, 2023-ban pedig úgy gondolom, hogy már globálisan eljutottunk egy olyan szintre, hogy a legtöbben kínosnak tartsuk ezt. Ahogy már kellemetlen, vagy divatosan szólva nem píszí poénkodni valakinek a testsúlyán, származásán, szexuális vagy nemi irányultságán, úgy nem szalonképes az sem, hogy visszatérő humorforrásként kezeljük valakinek az arcvonásait, még akkor sem, ha úgy gondoljuk, igazunk van. Főleg akkor nem, ha – mint az a sorozatból is kiderült – Jimmyt nagyon is zavarta a megjelenése, és a rengeteg bántás, amit kapott érte, hiszen egyrészt hiú ember volt, másrészt pedig ez olyasmi volt, amiről egyáltalán nem tehetett.

Nagy Ervin és Olasz Renátó Jimmyként A Király című sorozatban (Fotó: RTL Klub)

Mi szép, mi csúnya?

„Szép az, ami érdek nélkül tetszik”, véli Immanuel Kant, de rajta kívül filozófusok, esztéták és mezei halandók is évezredek óta próbálják megfejteni, mi is a szép, és mi az, ami csúnya. A nyugati társadalom gyakran állítja szembe a csúnyaságot a szépséggel, de a fogalom különböző kulturális kontextusokban pozitív jelentést hordoz. Például a japán wabi-sabi koncepció a tökéletlenséget és a mulandóságot értékeli, olyan tulajdonságokat, amelyeket egy másik kultúrában rútnak tartanának. Az ókori Görögországban a csúnyaság szinonimái gonoszságot, szégyent és fogyatékosságot jelentettek, bár néha előfordulhattak kivételek, mint amilyen a csúnya, de bölcs filozófus, Szókratész, vagy a torz mesemondó rabszolga, Aiszóposz (más átírások szerint Ezópusz), de a külső tulajdonságokat általában a belső értékek tükörképének vagy rossz előjelnek tekintették.

A fiziognómia (arcelemzés) ókori áltudománya az erkölcsi jóságot és gonoszságot arányosan a szép és csúnya vonásokhoz rendelte, tehát minél vonzóbbnak tűnt valaki, annál „jobb” is volt, míg a kevésbé tetszetősöket rosszabbnak, gonoszabbnak látták. A középkorban a tündérmesék alakították a szépséghez (jósághoz) és a csúfsághoz (gonosz szörnyekhez) való hozzáállásunkat, és ekkor jelent meg az is, amikor a (túlzott) szépséghez is negatív tartalmat rendeltek, hiszen a hiúság az egyik fő bűnnek számít a keresztény kultúrkörben. (Gondoljunk csak a Hófehérke szépséges, de rendkívül gonosz mostohájára.) A 18. és 19. században továbbra is folytatódott a szép-csúnya és a jó-rossz ellentétpárok felcserélhetősége, ami például Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című művében is tetten érhető. Itt a rendkívül jó külsejű, de züllött életmódot folytató főszereplő tettei nem hagynak nyomot rajta, helyette a róla készült portré válik egyre rútabbá, és pont a megőrzött szépsége miatt nem hiszik el róla, hogy milyen szörnyűségeket rejt az angyali ábrázat. Nem mehetünk el szó nélkül a különböző cirkuszok és múzeumok mellett sem, amelyek vásári mutatványként tárták a nagyérdemű elé azokat, akiknek valamilyen különleges külső jegyük volt. Ez a hozzáállás – mint oly’ sok minden – az I. világháborúval kezdett átalakulni, hiszen rengetegen sérülten, eltorzult külsővel tértek haza a frontról, és emiatt muszáj volt megkérdőjelezni a korábbi rendet, és elfogadni, hogy a rútság nem feltétlenül takar rút lelket.

Azért nem szeretnék teljesen álnaiv sem lenni: a (szép) külső manapság – bár folyamatosan alakul és finomodik az, hogy mit tartunk esztétikusnak (sőt, van, amikor a kifejezetten nem esztétikus az új esztétikus, ha ezt lehet még követni, mint mondjuk az ormótlan gyógypapucsok divatja is mutatja) – is fontos szerepet játszik a mindennapjainkban, ha nem így lenne, nem élne meg a hiúságunkból egy többmilliárdos iparág. A helyzet a következő: a szépség, bárhogyan is határozzuk meg, valószínűleg többet számít, mint szeretnénk. Akár tetszik, akár nem. Viszont a jó hír az, hogy nincsen egyetemes szépség, és szerencsére nem ez az egyetlen olyan tulajdonság, ami számít, és ami előre visz.

Érdekes gondolatkísérlet, hogy

hogyan befolyásolta volna Jimmy személyiségének alakulását, ha nem gúnyolódtak volna állandóan rajta, vagy megfordítva: mennyire torzította el a lelkét a folyamatos zrikálás?

Lehet, hogy nem lett volna olyan „nehéz természetű”, mint amilyennek mondják? Lehet, hogy így befogadta volna a kánon, az akkori hazai zenei elit, és teljesen másként alakult volna a karrierje és a magánélete is, nem küzdött volna folyamatosan a kisebbségi komplexussal, és nem buzgott volna olyan erősen benne a bizonyítási kényszer? 2023-ban milyen pályát futott volna be? Vagy pont ezek A Királyban is bemutatott allűrök, emberi gyarlóságok tették azzá, aki volt: legendává?

Kiemelt kép: Nők Lapja archívum / Canva