Sokat mozizunk otthon, és kamasz lányom révén az utóbbi időben viszonylag sok animációs filmet is nézek. Engem lep meg a legjobban, de az elmúlt egy év filmélményeiből épp két anime emelkedett ki toronymagasan: nem gyerekeknek vagy felnőtteknek szóló filmek ezek, hanem olyan jól elmesélt és átélhető sztorik, amiknél a képi világ beszippantja, a mondanivaló pedig napokra elgondolkodtatja az embert. Tudtam, hogy nem együgyű gyerekmesére megyek most sem, ezért nagy várakozásokkal ültem be a Kojot négy lelke című magyar animációs film zártkörű vetítésére. Köszönöm, megkaptam, amire vágytam.

A vetítés után Temple Rékával, a film producerével beszélgettünk teremtéstörténetekről, fontos közös ügyeinkről és filmes pucérságról.

Úgy képzelem, hogy animációs filmen dolgozva el kell veszni a részletekben, nagyító alatt vizsgálva minden képkockát. Milyen érzés egyszer csak széles vásznon, nagytotálban látni azt, amin évekig kicsiben dolgoztatok?
Nagyon izgalmas. Nemcsak a képet teljesen más így nézni, de a moziban hozzájön az is, hogy együtt vagyunk, hiszen a film közösségi élmény, és a nézők rezdüléseiből nagyon jól lehet következtetni rá, hogy milyen munkát végeztünk. Úgyhogy most gyorsan vissza is kérdeznék. Neked milyen élmény volt a film?

Tudod mi tetszett benne a legjobban? Az, hogy mindenféle fakszni nélkül beszélt az élet legtermészetesebb eseményeiről: születésről, halálról, szerelemről, sőt szexről is. 
Ez a nagyon természetes szemlélet az indián kultúrában gyökerezik, ahol a meztelenség például nem tabu, és nekünk nagyon fontos volt, hogy ha már róluk szól a történet, akkor az legyen nagyon hitelesen elmesélve. A filmben látjuk pucéran a gyerekeket, vagy egy felnőtt nőt, akin csak ágyékkötő van, de ez az egész cseppet sincs átszexualizálva, egyszerűen így a természetes.

A nézők március 16-tól áthatják majd: a filmetek a jelenből indul, építkezés kezdődik egy, az őslakosok számára kifejezetten fontos természetvédelmi területen, és a munkák ellen tiltakozók esti tábortüzénél hangzik el egy kalandos teremtéstörténet. Egy olyan eredetsztori, ami nagyon más, mint amit megszoktunk.
Az indián teremtésmítoszok leginkább abban különböznek például az európai történetektől, hogy ezekben egyáltalán nem az ember a teremtés csúcsteljesítménye, így a mi filmünkben is ez jelenik meg. Az itt elmesélt világban nemcsak kommunikálni tud egymással ember és állat, de testvéremnek is szólítják egymást, sőt bizonyos szempontból az ember tűnik kevésbé sikerült teremtménynek egy fenséges bölényhez, pumához vagy sashoz képest.

Nagyon üdítő volt ez a szerénység, én a mindennapokban egyébként is úgy érzem, hogy kicsit el vagyunk telve magunkkal.
Mi úgy gondoljuk, hogy nagyon: alázatosabbnak, visszafogottabbnak kellene lennünk abban, ahogyan a Földünkkel bánunk és szerényebbnek abban, ahová az élőlények hierarchiájában soroljuk magunkat. Nem nagyon lehet ugyanis úgy tovább élni a Földön, ahogy eddig, és ez a film erről is szól. Hogy nem használhatjuk ki a végtelenségig a környezetünket. Mégsem mondanám viszont „csak” környezetvédelmi filmnek, mert nagyon fontos része az indián kultúra újszerű bemutatása is. Ebben a témában elég sok narratívával találkoztunk már a fehér ember oldaláról, akár Amerika meghódításáról, akár a különböző barbár népek úgynevezett megismeréséről volt szó. Ez a film megpróbálja nagyon hűen, indián népmesékre alapozva újra elmesélni mindezt, immár az indián lakosság nézőpontjából.

Nagyon aktuális kérdés ez, amit pedig a film mond, politikai állásfoglalásnak is beillik.
Nem tudom, politika-e, de hogy egy határozott állásfoglalás, azt vállalom. Tény, hogy a mai világban az indián témához nyúlni egész más, mint az ’50-es, ’60-as, ’70-es években. Az elmúlt időszakban Amerikában kinyílt egy fontos diskurzus erről, és időnként egy fájdalmas szembenézés a múlttal. Viszont mi majd nyolc éve kezdtünk el ezzel foglalkozni, nem tudtuk, hogy ez majd elindul. Abban biztos vagyok, hogy az elmúlt évek történései érdekes fénytörésbe hozzák majd a filmet, amit viszont nem tudok megjósolni, az az, hogy ez a hullám elrepíti valamerre a filmet, vagy esetleg maga alá temeti.

Ha már a fogadtatást latolgatjuk: kinek szánjátok a filmet? Én nem éreztem úgy, hogy gyerekfilmen ülnék, pedig semmi olyan nem volt benne, ami ne lenne gyereknek való.
A film 12-es karikát kapott, ez ugye nem rajtunk múlik, a Filmiroda határozza meg a besorolást, de azt hiszem, rendben is lehetünk ezzel, mert ez a film tényleg nem a négyéves gyerekeknek szól. És nem azért, mert sokkoló vagy durva lenne: én úgy gondolom, hogy egészen elborzasztó dolgokat látnak a mai gyerekek, ilyen szempontból némi vér vagy meztelenség talán el sem éri az ingerküszöböt. Viszont a benne megfogalmazott gondolat talán a kicsit nagyobbakat és a felnőtteket szólítja meg. Azokat a felsősöket, középiskolásokat, fiatal felnőtteket, akik már elgondolkoznak azon, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, hogy mi van a bolygónkkal, a környezetünkkel. A mai fiatalok sokkal nagyobb hangsúlyt helyeznek a természettudatosságra, a legtöbbjükben erős környezeti szorongás is van, erre pedig nagyon jól reflektál a film, mert egy pontig bevon abba az érintetlen harmóniába és szépségbe, ami nekünk már nem adatik meg, egy következőben pedig kíméletlen kérdéseket tesz fel azzal kapcsolatban, hogy mi vajon eleget teszünk-e ennek megőrzéséért. Ha ebben az irányban el tudunk indítani egy gondolkodást, ha be tudjuk mutatni a közös felelősségvállalás fontosságát, akkor azt hiszem, már elégedettek lehetünk a fogadtatással.

A felnőtt nézőket mennyire nehéz itthon elérni az animáció műfajával? Elég komolyan vesszük itthon az animációs filmet?
Az animációs filmek megbecsülése érdekében én azt gondolom, azt a narratívát kellene kiverni az emberek fejéből, hogy ez egy marginális, jópofa, pici gyerekeknek szóló vidám dolog. Nem, ez ugyanolyan mozi, mint bármelyik másik. Hasonló a helyzet egyébként, mint a képregénnyel vagy a bábbal: itthon még talán szokatlan, hogy felnőttekhez szóljanak ezek a műfajok, pedig külföldön nagy hagyománya van mindkettőnek. Ebben egyébként érzek most egy áttörést: egyre több jó animáció születik itthon is, és a nézők kezdik elhinni, hogy attól, hogy más eszközzel készül, pontosan olyan komoly dolog egy animációs film is, mint egy élőszereplős. Főleg, mivel az élőszereplős filmek között ma már alig van olyan, amiben ne lenne számítógépes technika is… 

A Kojot négy lelke esetében mi pontosan ez a másfajta eszköz? Milyen technikával készült a film?
Olyan rajzos animációval, ahol minden egyes képkockát emberi kezek rajzoltak. Annyi a különbség a leghagyományosabb papíralapú animációhoz képest, hogy mindez már nem papíron, hanem tableteken történik. Ami pedig igazán erős nyomot hagyott a végeredményen az az, hogy Gauder Áron volt a figuratervező, a háttértervező és a rendező is, tehát az ő szándéka és stílusa nagyon erősen integrálva van ebben a filmben.

Ha jól tudom, az indián kultúra iránti érdeklődés is Áron felől jött, igaz?
Így van. Bár persze az, hogy a mostani film még onnan indult, hogy annak idején Cseh Tamás magyarra fordított indián történeteket, ezeket magnóra mondta, majd halála után jó pár évvel ez az Áronnak meglévő hanganyag inspirálta két korábbi indiános rövidfilmünket, nekem is, de szerintem az egész generációnknak sokat jelent.

Az pedig, hogy ennek a mostani nagy filmnek az épp a nemrég 77 éves Bereményi Géza a forgatókönyvírója, megint különleges szépséget ad ennek a történetnek.
Én is így érzem. Sokat gondolkodtunk azon, hogy ki lenne az az ember, aki ezt Áronnal együtt Cseh tamás szellemi örökségével fűszerezve meg tudná írni. Aztán egyik nap felhívtam az Áront, hogy figyelj, én kitaláltam, hogy Bereményi Géza legyen, mire ő azt válaszolta, hogy ez azért tök jó, mert pontosan ugyanezt akarta ma nekem mondani ő is. Géza pedig első gondolatra elvállalta, és nagyon-nagy munkát tett bele. Ma látta először ő is a filmet, kérdeztem is rögtön Áront, mit mondott. Azt mondta, hogy nagyon rendben van, és ez nekünk nagyon sokat jelent.

A Kojot négy lelke két előzményfilmje nagyon szép fesztiválos utat tett meg Európában és Amerikában is. Mennyit ér a magyar animációs film ma a nemzetközi porondon?
Magyarországnak van egy tradicionálisan fontos szerepe az animációgyártásban, vannak nagyon jó szakembereink, és nagyon szívesen veszünk részt nemzetközi produkciókban is. Mindemellett a magyar animáció ázsiója most is folyamatosan nő, óriási büszkeség, hogy két animációs filmünk is szerepel Berlinben, és ebben az évben, ha jól számolok, három animáció jön a hazai mozikba. Nem panaszkodhatunk, mert figyelnek ránk külföldön.

És mit gondolsz, hogy tudjátok a fiatalok figyelmét magatokra vonni? Nem könnyű kitűnni abból az ingertengerből, ami körbevesz bennünket. 
Egyrészt nagyon hiszünk benne, hogy tudunk nyújtani egy olyan másfél-két órát, ami nyugalommal, kedvességgel, kultúrával, tartalommal teli, és egészen biztos vagyok benne, hogy akik beülnek a moziba, ebben nem fognak csalódni. Kitűnni pedig azt hiszem, hogy azzal tudunk, hogy nem próbálunk konkurálni a nagy stúdiófilmekkel, se a plakátunkban, se a trailerünkben, se grafikában, és nem fogunk geges videókat készíteni a TikTokra sem. Ennek szerintem üzenetértéke van, mert megszólítani is azokat szeretnénk, akik nem akarnak sodródni, hanem tudatosabban és nagyobb figyelemmel, alázattal szeretnének élni. Szeretnénk, hogy minél többen megnézzék a filmet, de még jobban szeretnénk, hogy sok tartalmas beszélgetés elindítója legyen, és hozzásegítsen ahhoz, hogy a ma legfontosabb kérdéseiről: környezetvédelemről, felelősségvállalásról, kultúrák iránti nyitottságról beszélni tudjunk.

Kiemelt kép: részlet a Kojot négy lelke című filmből. Cinemon