Ahogy jöttem idefelé, zuhogott az eső, süvített a téli szél, kicsavarta a kezemből az ernyőt, én meg összevissza szitkozódtam magamban. Aztán észbe kaptam, kihez is jövök.
Épp tegnap jutott eszembe, amikor szintén esett az eső, hogy az emberek többsége milyen ideges tud lenni ettől. Engem meg sosem érdekelt. Ha hideg van, meleg ruhát veszek, ha meleg, akkor vékonyat, az én kedvemet ilyen semmiség, mint az időjárás, amin ráadásul változtatni sem tudok, nem fogja elrontani. Ennyi. Az a kérdés, mire irányítjuk a figyelmünket, és hogyan tudunk alkalmazkodni a körülményekhez.
Mindig ilyen voltál? Nyilván vannak az embernek elképzelései arról, milyen kislány lehetett, aki pár évtized múlva fogja magát, és átsétál Grönlandon.
És olyan kis okostojás voltam, mindent megfigyeltem, állandóan könyvtárba jártam. Nagyon izgatott maga az ember, hogy honnan jövünk, hova tartunk, és hasonlók. Emellett meg imádtam a kalandokat.
Sportoltál?
Komolyabban soha. Egy dél-magyarországi kis faluban nőttem fel, ott nem is nyílt ilyesmire lehetőség. De ami volt, azt kihasználtuk: rengeteget bringáztunk, horgásztunk, bunkert építettünk az erdőben, folyton kerestem a kihívásokat, és ezzel remekül elszórakoztattam magam. Azt hiszem, én a játékot szerettem mindenben. A kihívásokban is. Játszmában lenni, beleállni a legképtelenebb szituációkba, és megnézni, mire vagyok ott képes.
A többi gyerek nem tartott emiatt különcnek?
De. Vagy inkább olyan elvontnak. Általában a gyengébbek mellé álltam. Ezért aztán eléggé egyedül voltam végig az iskolás éveim alatt, de ez egyáltalán nem zavart. Jobb érzéssel töltött el a tudat, hogy a saját, helyesnek gondolt utamat járom.
Mi volt ezen az úton az első nagyobb kihívás, amiről eldöntötted, hogy megcsinálod, és kész?
