Igen, ez volt a hivatalos neve: beutaló. Apám is lelkesedett, de ez inkább csak házastársi kötelezettség volt, mert ő nem szeretett nyaralni. Beutálás, ő csak így mondta. Szerinte a nyár a kényszeredett cselekvések évszaka, nyáron nyaralni kell, ha tetszik, ha nem, ráadásul beszélgetni a nyaralásról, hogy, na, milyen volt, ha meg gyerek van, akkor pláne, és hogy a gyerek mennyire élvezte, ezt mindig hozzátették. Én akkor már nagyfiúnak éreztem magam, nem szívesen nyaraltam a szüleimmel, de ha már megvolt a beutaló, főszezonban, nem nagyon lehetett mit tenni, pedig úgy terveztem, hogy inkább kihasználom szüleim elutazását, és meghódítom Lukács Julit, akivel már hetek óta járogattunk moziba, egyszer pedig csókolóztunk is a Város­ligetben.

– Mit fogok én csinálni Galyatetőn? – kérdeztem anyától.
– Elfoglalod magad. – Anyám mindig olyan válaszokat adott a kérdéseimre, amikkel egyszersmind lezárta a beszélgetést.

Akkor megtanultam, hogy a SZOT-üdülés: életforma. A SZOT az országos szakszervezeti szövetség volt, a közepesen vagy rosszul kereső emberek üdülési gondjait hivatott volt megoldani. A SZOT-üdülőkben meghatározott napirend szerint folyt az élet. Étkezés turnusokban, reggeli fél nyolckor, ebéd délben, délután alvásszünet, mint az óvodában, vacsora este fél hétkor, televíziónézés a társalgóban. Első nap ismerkedési est, egy másodosztályú tánczenekar játszotta a kor slágereit, a kultúrfelelős, egy vékony egyetemista lány, Révész Panni mindenkit arra biztatott, hogy táncoljon, ismerkedjen, neki az a személyes tapasztalata, hogy ilyen nyaralásokon hosszú és mély barátságok szövődnek. Utána tombola.