Néhány évvel ezelőtt a könyvtárban járva a kezembe került egy ifjúsági regény, ami egy tinédzser lány, Hannah Baker öngyilkosságáról szólt. Pontosabban arról, hogy mi volt az a 13 ok, ami odáig vezetett, hogy eldobja az életét. Bizalmatlanul méregettem a számomra akkor még ismeretlen szerzőt, próbáltam kitalálni, hogy vajon jó helyre tették-e vissza a kötetet – hiszen egy olyan komoly témát feszeget, amit nem lehet elbagatellizálni az ifjúsági irodalom szintjén –, de aztán a kíváncsiságom felülkerekedett és döntöttem: ezt a könyvet el kell olvasnom.
Már az első két fejezet után tudtam, hogy az előítéletem hibás volt. Magam is fel tudtam volna sorolni legalább 13 okot amellett, miért lenne fontos ezt a művet minél több fiatallal, de elsősorban a szüleikkel megismertetni, mert a tinédzserkori öngyilkosság a mindennapok problémája. Kiközösített, a társaik által terrorizált gyerekek mentsvárként tekintenek a halálra, mert nem mernek, vagy nem tudnak segítséget kérni senkitől. Persze a témát tabuként kezeljük, mintha azt feltételeznénk, hogy azzal, ha nem beszélünk róla, nem is történhetne meg. Pedig sajnos egyre többen választják ezt a módot kiútként a zaklatásból. (A WHO adatai szerint a 15-29 éves korosztályban minden második halálok önkezűségre vezethető vissza.)
Amikor tavaly láttam, hogy vászonra viszik a történetet, nagyon megörültem – egy sorozat mindig hamarabb eljut az emberekhez, mint egy regény. Azt gondoltam, hogy ez felnyitja a szemeket a társadalom univerzális problémájára – mert a zaklatás mindenhol ismert fogalom –, de nem így lett. Sőt! Felháborodott szülők és mentálhigiénés szakemberek követelik folyamatosan a Netflixtől, hogy szüntesse be a szériát, mert a témája még több öngyilkosságot szül. Való igaz, hogy a sorozat kezdete óta több szerencsétlen eset is történt. Nemrég két 13 éves ausztrál lány próbálta a sztori főszereplőjéhez hasonlóan eldobni az életét. Bár nem sikerült nekik, az eset nagy port kavart, mert már nem az első ilyen jellegű kísérlet volt. Én ezt azonban nem a sorozat számlájára írnám.
Nekem a történet mindig is azt sugallta, hogy az öngyilkosság nem megoldás semmire. Nem is lenne szabad, hogy egyáltalán felmerüljön mint lehetőség, bármennyire is rossz a helyzet. Amikor azt olvasom, hogy valaki megint ilyen módon próbált végezni magával, csakis arra tudok gondolni, hogy szenzációhajhászásból tette. Mert azt gondolom – és ezzel lehet, hogy kivívom mások ellenszenvét –, hogy aki tényleg krízishelyzetben van, annak nem feltétlenül az a legnagyobb gondja, hogy Hannah Bakerhez hasonlóan, megkomponált módon készítse elő a halálát. Sőt, ha van valami, amit tanulságként levonhatna a lány történetéből az az, hogy ostoba volt, amiért nem szólt senkinek arról, mi történik vele. Mert sokakkal ellentétben Hannah-nak lett volna lehetősége segítséget kérni.
Abban igazuk van az ellentétes véleményt képviselőknek, hogy a sorozat feldolgozása nem lett a legszerencsésebb. Talán nagyobb hangsúlyt kellett volna a fektetni a megelőzésre és arra, hogyan vehetjük észre, ha valaki ilyesmit fontolgat a fejében. Azonban továbbra is azt gondolom, hogy jó ötlet volt, hogy képernyőre vitték, mert ennek tükrében talán tudatosabban odafigyelünk a jövőben egymásra, a környezetünkre és a szeretteinkre.
Ha úgy érzitek, hogy segítségre szorultok, esetleg az ismeretségi körötökben nyújtanátok valakinek támaszt, tárcsázzátok az ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot!
Debreceni Andrea
