– Mindjárt! Mindjárt! – kiabál be a konyhából – Csak még meg kell pirulnia a tetejének! Majd meglátja, milyen isteni lesz! Hé, ott van még?! – Persze, persze… – motyogom, és közben nézem a könyvespolc szélére kitámasztott kis fényképet. Egy méltóságteljes, büszke hölgy, a mellette lévő két gyereket szinte befogja erőterével. A nagyobb lány szomorúan néz, a kisebbik vonásai kemények, viszont ragyog a tekintete.

Igen, ez a csitri csak ő lehet, a hölgy nyilván a mamája, a másik kislány pedig a nővére. Bámulom: ő már akkor mindent tudott, mindent sejtett, mindent megérzett? Tragédiákat, sorscsapásokat, magányra ítéltetettséget? Vajon mindezek dacára májakkor benne volt ez a mindent beragyogó életszerelem, amelyet soha nem a beteljesedettség, hanem mindig a vágyak, érdeklődések, kíváncsiságok végtelensége táplált? A megrázó tragika, és a fergeteges komika egyszerre?

– Látja, milyen gyönyörű asszony a mamám?! – szólal meg hátam mögül. Áll tányérokkal, szalvétákkal, evőeszközökkel, és ő is odamered a fényképre. – Erő volt benne, tartás, és végtelen szeretet. Olyan volt, mint egy kályha. Melegített, erőt adott, jó volt hozzábújni. Egy királynő! így volt együtt a család. Igen, így hárman. .. Apám más volt. Durva ember. Bántotta anyámat. Később öngyilkos is lett. Már kollégista voltam, amikor egy hajnalban rémülten felriadtam. Az ablakhoz rohantam, és órákig bámultam ki rajta a semmibe. Később derült ki, hogy azokban a pillanatokban akasztotta fel magát egy játszótér hintájára. Ettől a pillanattól kezdve lelkemben a játék és a tragédia elválaszthatatlanul összefonódott…

(Hirtelen csend támad.)

Egy pillanat! -szól, és visszamegy a konyhába, majd egy gőzölgő jénai tállal jelenik meg. Leül. Ölbe veszi a tányérját, és biztat, hogy vegyem én is ölbe az enyémet.

Na? Milyen?

Remek… De miért nem vesz egy rendes asztalt, hogy kényelmesen is lehessen enni?!
Ugyan! így is kényelmes, csak meg kell szokni. Meg minek vegyek?

És ha felállít valaki?
Hozzám régóta nagyon ritkán járnak fel.

Miért?
Mert nemigen igényiek már senkit.

Egy ilyen sugárzó, elementáris egyéniség, aki most is állandóan ég, lobog…
…és éppen ezért el is hamvad, mire hazaér. Talán annyi intenzitással végzek mindent, hogy lemerülök, és szükségem van a feltöltődésre. Csendre. Békére. Ülök itthon, és várom, hogy az akkumulátorom a saját energiámból újra feltöltődjön. Ezért falok, habzsolok, tömök magamba mindenféle finomságokat.

(Huncutul mosolyog. Hatalmas gyerek ilyenkor. Felfelé húzódó szája, kíváncsian fürkésző szeme, megbiccentett tartása. Nyomkodni kezdi a tévégombot, aztán megáll valami Poirot-filmnél.)

Mindig nézi a tévét?
Ha valami krimi van. Meg a természetfilmeket is. A hírműsorok viszont… Brr… Gyilkosság, erőszak, kegyetlenség… De valami iszonytató töménységben. Szerintem történt az utóbbi időkben valami a világgal… Valami bekattanás. Évekkel ezelőtt volt egy musical, az volt a címe, hogy Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni! A cím most mindennél aktuálisabb. Ki, akarok, szállni!!! Néha már egyébként is úgy érzem, hogy nincs nagyon helyem ebben a világban. Emlékszem, Ruttkai Éva pár héttel a halála előtt még meghívott magához egy nagy társaságot. Éjfél után azt vettem észre, hogy már csak ketten vagyunk. Láttam, hogy Éva kezd fáradni, és mondtam, hogy megyek én is. Ahogyan felálltam, és körülnéztem, hirtelen furcsa érzés töltött el: Éva, és akkor most te egyedül maradsz? 0 rám nézett a maga angyali mosolyával, és annyit mondott: miért, te nem vagy egyedül? Akkor döbbentem rá, hogy …én is… Ó egy tündér volt, egy csoda, egy tünemény… Egyesek azt mondták a halála után, hogy miatta nem tudtak érvényesülni. Azóta miért nem bukkantak fel? A tehetség minden körülmények között érvényesül. Egy tehetséges embernek még a sírján is szebb virág terem! Nem sokkal Latinovits Zoli halála után találkoztam Évával a Ferenciek terén. Ott állt, talpig feketében, mellette a koromfekete Bagó kutya. Szívbemarkolóan fájdalmas látvány volt… Egymás nyakába borultunk… Akkor mondtam Évának, hogy próbáld úgy felfogni, hogy kaptál a sorstól ajándékba hét boldog évet! Nekem összesen egy év és három hónap adatott… Az első pillanattól sejtettem, hogy túl szép ahhoz, hogy sokáig tarthasson, túl tiszta, hogy a reális világ a maga ormótlanságában meg ne ölje. A kapcsolatot valóban elpusztították, de az az érzés azóta is itt él bennem.

Élhet egy szerelem önmagában? Önmagunkban? Megtörténhet a nagy katarzis a másik pólus nélkül?
Igen. Megtörténhet, Andris. Leéltem a magam hatalmas, izgalmas, szenvedélyes életét. Szerelmekkel, őrültségekkel, kalandokkal, lángolásokkal, kudarcokkal, sikerekkel, mennyekkel, poklokkal. Tudom, mert megtapasztaltam, mi a boldogság és mi a fájdalom, mi a beteljesedettség és mi a sivárság, mi a vágy és mi a valóság. Már csak egy-két fontos dolog van, amelyet muszáj elvégeznem.

Például?
Például a Pálya… Fiatalon az ember még lubickol, még élvezi a csillogást, a hajcihőt. Olykor nem értettem, hogy az általam annyira csodált nagy-nagy színészek miért is veszik halálosan komolyan ezt az egészet. Emlékszem, egyszer, egy darabbúcsúztatónál, amikor bocsánatos bűnnek számítanak a kis belső játékok, tüdőbeteg lányként pirosra festettem az arcomat. Amikor Dayka Margitka meglátott, akkora pofont kevert le, hogy szabályosan hanyatt vágódtam. Feleki Kamillka egy bemutatón annyira ideges volt, hogy dadogva mondott egy mondatot. Én fergeteges jókedvemben visszadadogtam neki. Ettől kezdve úgy játszottuk végig a Hello, Dolly!-t, hogy rám sem nézett. Semmibe vett. Büntetett. Aztán rájöttem, hogy itt már rég nem a sikerről, a csillogásról van szó. Hogy ez tényleg Hivatás. Hogy ehhez szerzetesi élet kell, szerzetesi lemondás, elmélyedés…

Nincs ebben valami menekvés? A művészet tökéletességébe, az élet tökéletlenségével szemben?
Nem… Ez már rég nem játék, ez már így teljes élet. Már jó ideje minden sejtemben, porcikámban, idegszálamban élem a színpadi létem. Igazi szenvedélyeimből, félelmeimből, szorongásaimból, hisztijeimből, gyűlöleteimből építkezem. (Ha tudná, Andriska, hogy ez milyen csodálatos szex!) Már rég elmosódott a határ színpadi lét és valódi lét között. Életem legtragikusabb pillanata volt, amikor átéltem, illetve „áthaltam” anyám halálát. Amikor megláttam őt az ágyon, felkötött állal, mozdulatlanul feküdni, a gerincemből minden erő kiszállt, összecsuklottam. Közben meg átvillant, hogy ezt én már éreztem. Ezt a megsemmisülést, ezt a fájdalmat. Amikor az Elektrában megkaptam az urnát Oresztész hamvaival. Akkor játék ez?

Nem.
Egy ideje rájöttem, hogy bármit is csinálok az életben, abban csak részben vagyok jelen. Mind, mind csak egy rész belőlem. Csak a színpadon tudok teljességgel magam lenni. Ott érzem a teljességet. A létezés és a megvalósítás gyönyörét egyszerre. Azóta nem vagyok hajlandó elherdálni energiáimat, érzéseimet, szenvedélyeimet, álmaimat, álságokra, pótcselekvésekre. Nem szórom szét részörömökre, részmegoldásokra, részsikerekre.

Nincs ennek iszonyatos ára?
De van. Ezért is nem voltam alkalmas a házasságra. A házasság a hétköznapokról szól. Gondokról, problémákról. Miként működhetünk, ha vége a repülésnek? Engem pedig csak az ünnepnapok érdekelnek.

Akkor miért ment háromszor is férjhez?
Mit csinálhattam volna? A férfiak ezt mindaddig nem hitték el nekem…

Inkább választotta a magányt?
Vagy a magány engem. Ki tudja? De aki ennyire képtelen megalkudni, aki ennyire a teljességre törekszik, annak csak ez lehet a sorsa. Számomra az a jó, ha az ösztöneimre hagyatkozhatok. Azok határokon belül tartanak, szabadságot adnak. Bátorságot. Hogy merhetem élni a szerepeimet. Nem játszani, alakítani, hanem élni. Amikor a Kurázsi mamában a néma lány voltam, minden előadás után berekedtem. A darab csúcspontján, amikor ültem a ház tetején, és kétségbeesve vertem a dobot, hogy. „Emberek, ébredjetek! Jönnek a katonák! Fussatok! Meneküljetek!” – én belülről szétüvöltöttem a hangszálaimat. Napokig csak suttogni tudtam utána, úgy szétcincálódtak… Na, befejezte már? Akkor várjon, hozom a meglepetést!

(Beállít egy doboz fagylalttal. Kitesz egy nagy adagot a tányéromra. – Finom. Hideg. A mélyhűtőben volt! – mondja büszkén. Majszolom, és elgondolkodok: lehet, hogy napokig én is majd csak suttogni tudok?)

Nők Lapja 2003/1. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Psota Irén színművésznő 1967-ben (Fortepan / Szalay Zoltán)