Kérdés: Nálunk két éve alig lehet kibírni, legalábbis én alig bírom. Azelőtt mintacsalád voltunk. A bátyám tizennyolc éves, én tizenhat. Régen együtt jártunk mindenhová apuékkal, vihettük a barátainkat is, és mehettünk velük is. Nem volt semmi kényszer, de szívesen voltunk együtt. Két éve megfagyott a levegő. Először nem tudtam, hogy miért, de aztán lassan kezdtem rájönni. Apu egyre később járt haza. Aztán volt két éjszaka, hogy nem is volt itthon. A veszekedéseiket csendben intézték, nem előttünk. De megszűntek a kedélyes beszélgetések. Egyszer a villamosról láttam aput beszállni az autójába, egy fiatal nő ült mellette, aki ismerősnek tűnt. Aznap este nem bírtam abbahagyni a bőgést, a bátyám meghallotta, bejött és megkérdezte, mi a bajom. Elmondtam. Azt felelte: „Figyelj, öreg, elmondom, hogy mi a helyzet, de csak ha nem szólsz egy szót se!” Megígértem. Elmondta, hogy apu anyu egyik legrégibb barátnőjének a lányával jár, aki a bátyámmal egykorú, és azért nem jöttek hozzánk már vagy két éve. Ezt ő is a lány unokatestvérétől tudja, akivel egy suliba jár és együtt kosaraztak. A bátyám szerint anyu tudja, de neki se szólt semmit.

Azóta nekem annyi. Nem bírok tanulni, ülök a moziban és folyik a könnyem, pedig vígjátékot nézek, nincs kedvem enni, hajnalban felébredek és nem bírok újra elaludni. Itthon meg mintha mi se történt volna, csak éppen északi-sarki a levegő. Néha üvölteni szeretnék. Mindenkinek bele a pofájába, már bocsánat, hogy miről van szó, és hogy ő mit gondol erről. Őrültség? Nem ez lenne az egyedül normális?

Válasz: De igen. Lehet, hogy nem kellene üvölteni – bár néha, ilyen helyzetekben, és ilyen hosszú hallgatás után az sem árt -, de hallgatni se a dologról. Meg kellene beszélnie a bátyjával, hogy ha ő nem akarja, akkor a szülei előtt nem hozza szóba azt, amit tőle tudott meg, de azt igen, amit saját maga él át: a légkör, a késői hazajövetelek, az a két nem otthon töltött éjszaka, és mindehhez az a villanásnyi kép a villamosról. Utána szólnia kellene az édesanyjának, és neki is elmondani ugyanezt. Lehet, hogy idővel egy közös beszélgetésre is sor kerülhet.

Nem gondolom azt, hogy ettől minden megváltozik, jóra fordul, visszaáll a régi családi béke. De azt igen, hogy egy kevésbé gyötrő, nyíltabb helyzet jön létre és a család, valamint külön-külön a családtagok megszabadulnak az őket nyomasztó – de már mindenki által tudott – „titoktól”.

Amit önmagáról ír, hogy nem bír tanulni, hogy ül a moziban és a vígjátékot nézve folyik a könnye (de nem a nevetéstől), hogy hajnalban felébred és nem bír újra elaludni, az mind azt jelzi, hogy testileg-lelkileg megviselt, depressziós állapotban van. Ezt sem szabadna ennyiben hagyni. A depresszió ma az egyik legkönnyebben, legsikeresebben kezelhető neurózisforma. Nem szabad engedni, hogy elmélyüljön ez az állapot, most mindjárt szakemberhez – orvoshoz, pszichológushoz – kell fordulnia. Lehet, hogy a terapeutától családterápiás ajánlatot is kap, és bár ismerem a magyarországi közvélemény -s különösen az apák, a férfiak – ellenállását (bár egyre csökkenő ellenállását) a pszichoterápiával vagy a családterápiával szemben, mégis azt mondom, nem kizárt, hogy családja „egy jó kis botrány” (a maga által kirobbantott beszélgetés) után hajlandó lesz esetleg részt venni a családterápiában. (Amitől én megint csak nem azt várom, hogy „mindent rendbe hoz”, hanem azt, hogy normálisan és nyíltan átélhetővé, s így feldolgozhatóvá és elviselhetővé teszi a körülményeket.)

Nők Lapja 1998/8. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images