Most kezdted próbálni az első színházi darabot a kislányod születése után. Milyen érzés?
Bartis Attila A vége című, hatszáz oldalas regényéből készült egy színpadi adaptáció, tegnap tartottuk az olvasópróbáját. Nagyon sokan játszunk benne, a legtöbben nem is csak egy szerepet. Kiváló csapat jött össze. A darab transzgenerációs mintákról és az egész magyar huszadik századról is mesél egy ember élettörténetén keresztül. Mi fog kibontakozni ebből? Gigantikus vállalkozásnak ígérkezik.
A regényt is olvastad?
Igen. Minél jobban ismered a történetet, annál gazdagabban tudsz játszani. A karakterem a főhős nagy szerelme, egy különösen bonyolult, traumákkal teli, de életrevaló titoknő, akihez nehezen találni kulcsot. Örülök neki, mert ilyesmit még nem játszottam. Általában onnan közelítek meg egy szerepet, hogy mi az, ami passzol benne hozzám, amit egyből megértek. Most az jutott eszembe, mi lenne, ha azt venném alapul, amiben ez a nő nagyon más, mint én, amiben tudna nyitni rajtam egyet.
És mi az?
Talán az intimitáshoz vagy a nőiséghez való hozzáállása. Azt hiszem, ő sokkal jobban és tudatosabban használja a nőiségét, mint ahogyan én szoktam. Izgalmas dolog megpróbálni megbillenteni magam, és egy nyitottabb, buldózerszerűbb embert játszani. Az biztos, hogy minden szerep hozzám ad egy kicsit, mindegyik nyitogat bennem ajtókat, és van, amelyik aztán nyitva is marad.
Melyik szereped volt rád a legnagyobb hatással?
Mindegyik nyomot hagy. Tennessee Williams Üvegfigurák című darabjában egy sérült lányt játszottam. Elég nagy utazást jelentett visszakúszni ahhoz a lelki sérültséghez, ami szerintem sokakhoz hasonlóan bennem is megvan. Fájdalmas folyamat volt, nagyon bele is zárkóztam, nehezen engedtem el. A premier egyébként is érzelmi sokk. Hat-nyolc hét alatt rendkívül koncentrált munka zajlik, aztán eljön az a pillanat, amikor meg kell mutatnod, min dolgoztál addig. Felszínre kell hoznod azt a rettenetesen személyes dolgot, amit kikurkásztál magadból, mások pedig ítéletet mondanak a teljesítményedről, ami egyébként nem csak a te munkádon múlik. Összejön-e az a pillanat, amiért dolgoztál? Sokszor nem, és ezt is meg kell tanulni kezelni.
Hogy viseled, ha nem sikerül?
Fura, hogy sokkal intenzívebben irányul a figyelmem a rossz kritikák felé. A jó valahogy természetes. Ha valaki nem azt mondja, hogy nagyon jó, csak hogy jó, már akkor is úgy érzem, úristen, leszakad az ég. Aztán addig kutatok, amíg meg nem találom a kudarcnak azt az okát, amin változtatni tudok. Vagy azt, amin úgysem tudok. Végigelemzem, van-e igazság a kritikában. És sokszor van. Alapvetően szerintem ahhoz kell egyfajta tudás, alkat, érettség, magabiztosság és még egy csomó minden, hogy az ember jól viselje az egészet, amivel ez jár. Csodálatos szakma ez: történeteket elmesélni jó szándékkal és a lehető legmagasabb művészi színvonalon hatalmas utazás és intim dolog. De vele jár az is, hogy az emberek megnézik és véleményt mondanak róla. Ehhez fel kell nőni. Nem biztos, hogy én felnőttem hozzá. Ráadásul sokszor magát a művészetet egyáltalán nem érintő dolog határoz meg egy véleményt, amivel szemben teljesen tehetetlen és kiszolgáltatott vagyok. Összezavar, hogy mi az, amiért csinálom, kinek higgyek.
Kinek hiszel? Kinek fontos a véleménye?
A férjem biztosan ilyen. Ő ismer talán a legjobban. Vele nagyon hasonló a művészi látásmódunk. Rettenetesen fontos a szüleim, a barátaim, a kaposvári mestereim, osztálytársaim véleménye is.
A férjed, Horváth János Antal is művész, forgatókönyvíró, rendező. Mennyire hatja át a szakma az életeteket?
Teljesen, ez az életünk szövete. Csodálatos, hogy ő is annyira szereti azt, amit csinál, és én is. Azt hiszem, hiányozna, ha valakivel nem tudnám így megosztani ezt. Ő egyébként sokkal nyüzsgőbb figura, több minden tudja csontig hatolóan érdekelni, és könnyen is tanul bele dolgokba. Ez rendkívül inspiráló.
János hét évvel fiatalabb nálad. Érezhető ez a korkülönbség bármiben?
Nem gyakran jut eszünkbe. Szerintem ő sokkal érettebb a koránál, én pedig talán kevésbé vagyok komoly. De nagyon hasonlítunk, úgyhogy nem tűnik fel.
