Az utóbbi évtizedekben bekövetkező változások alaposan megtépázták a fenti axiómát. A többség talán még mindig hiszi és vallja, de már nem ad egyetlen kötelező irányt az egyéni életutaknak. Módosult az alaptétel, és ma így hangzik: „Párban jobb, mint egyedül, de csak akkor, ha…” A feltételek pedig egyénenként változók. Közben szépen lassan bekúszik mögéjük az az elein­te kimondhatatlan, ám mostanra már elég gyakran és egyre hangosabban felmerülő kérdés, miszerint vajon egyedül is lehet-e ugyanolyan jó – vagy esetenként még jobb is –, mint párban. A jelenség kutatói sok dologban nem értenek egyet, abban azonban igen, hogy ha már nem kell vállt vállnak vetve húznunk az igát, hogy gondoskodni tudjunk saját megélhetésünkről, ha gazdaságilag képesek vagyunk megállni a saját lábunkon, azzal a párok egyik legerősebb összetartó eleme vonódik ki az egyenletből: a szükség. Ráadásul az egyedülállók társadalmi megbélyegzettsége is folyamatosan csökken – főként a nagyvárosokban egyre inkább elfogadottá válik, ha valaki egyedül él, és élvezi.

Új erők – új bonyodalmak

A Központi Statisztikai Hivatal 2020-as adatai szerint nagyjából 1,3 millió egyszemélyes háztartás van Magyarországon. Ez a szám az ezredfordulón egymillió körül volt, míg a nyolcvanas években 700-800 ezer körül mozgott. Az 1970-es és 1980-as években a család- és szociálpolitikának és a kor, na meg a régió társadalmi elvárásainak megfelelően az egy korosztályhoz tartozók körülbelül 95 százaléka életében legalább egyszer megházasodott, átlagosan 22–25 éves koruk körül. Aztán a kilencvenes évektől kezdődően látványosan megcsappant a 30 éven aluliak­ házasulási hajlandósága, ezzel párhuzamosan pedig megugrott a 30–60 év közötti korosztály válási kedve.

 Az ENSZ adatai szerint 2016-ban a 45–49 éves korosztályban a nők 86, a fér­fiak 76 százaléka volt már házas, de a felmérés időpontjában kevesebb mint 60 százalékuk élt házastársi kapcsolatban. Vagyis 50 éves kora előtt a nők mintegy harmada, a férfiak ötöde válik el vagy özvegyül meg, és később sem házasodik újra.

A tendencia világszerte megfigyelhető, Mexikótól Japánig folyamatosan növekszik az egyszemélyes háztartások száma. Az uniós átlag 30 százalék körül mozog, ám az olyan jóléti országokban, mint Norvégia és Svédország, már az összes háztartás csaknem felét teszik ki. Egyes városokban többségben vannak – 2018-as Eurostat-adatok szerint a stockholmi háztartások 60 százalékában egyetlen ember él. A skandináv államokban a gazdasági fellendüléssel párhuzamosan már az 1960-as években csökkenni kezdett a házasságkötések száma, és a trend azóta sem fordult meg. 

– A házassághoz fűződő társadalmi normák folyamatosan változnak: nem azért mennek tönkre manapság a párkapcsolatok, mert rosszabbul csináljuk, mint elődeink, hanem mert új feszítő erők jelentek meg, amelyek bonyolultabbá teszik az emberi viszonyokat – mondja Fáber Ágoston szociológus, aki az intimitás társadalomelméleti és társadalomkritikai kérdéseivel foglalkozik. – A házasság régi, hagyományos formájában egyáltalán nem volt feltétel az intimitás, a kölcsönös vonzalom, a szerelem. A legfőbb tartópillérek a vallás, a közösségi elvárások, a megélhetés biztosítása, a család vagyonának és társadalmi presztízsének átörökítése voltak, ezek mára nagyrészt eltűntek, megjelentek viszont új szempontok, elvárások, miszerint az embernek a házasságon belül kell megtalálnia az egyéni boldogságot. A kapcsolatban funkcióhalmozódás figyelhető meg: azt szeretnénk, hogy minden szempontból kielégítő legyen – szellemileg, szexuálisan, anyagilag, az élettervek szintjén, és így tovább, ráadá­sul sok-sok éven keresztül, hiszen a várható élettartam növekedéséből adódóan akár ötven évet vagy még hosszabb időt is eltölthetnénk ugyanazzal a partnerrel. A társadalmi változások olyan terhet rónak a felekre, amelynek nyomása alatt szinte törvényszerű, hogy a kapcsolatok – házasságok vagy élettársi viszonyok – hamarabb felbomlanak – nyomatékosítja szakértőnk. – A mostani jelekből ítélve ez a történeti és többé-kevésbé globális folyamat nem fog megállni. Több száz év fokozatos változásai vezettek ide, így kétséges, hogy a természetükből adódóan néhány éves távlatban gondolkozó gazdasági intézkedések meg tudnák fordítani a trendet.

Elsőrangú kapcsolat

A nemzetek túlnyomó többségénél nyilvánvaló: az egyedül élők aránya növekszik. Sok dolognak meg kell változnia ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk az új demográfiai helyzethez, a gyakorlati kérdésektől kezdve az olyan pszichológiai tényezőkig, mint például az egyedül élők sebezhető pontjainak és erősségeinek feltérképezése, megértése. 

Hisz az egyedülállók csoportja közel sem homogén: ugyanúgy ide tartoznak az egyedüllétet tudatosan választók, mint a szerelmet kereső szinglik huszonpár éves kortól hetvenig, az elhagyottak, a toxikus vagy bántalmazó kapcsolatból szabadultak és a megözvegyültek, akiknek sok-sok közös év után kell felépíteniük mindennapos rutinjaikat.

Nem segít, ha az egyedül élők számának növekedését „magányjárványhoz” hasonlítjuk, hiszen a magány és az egyedüllét nem ugyanaz, és a felmérések szerint – amíg a Covid bele nem zavart a képbe – a magányosság érzése nem növekedett az egyedül élők számával arányosan. 

– Társas lények vagyunk, ez vitathatatlan, így tudunk csak túlélni, és ha ezt elfelejtettük volna, a Covid idején újra érzékelhettük ennek a mentális egészségünkre gyakorolt hatásait – mondja Mirk Zsófia pszichológus. – Ez azt jelenti, hogy bármilyen létforma mellett döntsünk is, szükségünk van minőségi emberi érintkezésre, ha szeretnénk egészségesek maradni, testileg és lelkileg egyaránt. Ám ahhoz, hogy másokkal képesek legyünk kapcsolódni, először önmagunkkal kell felvennünk a kapcsolatot. Ez sokszor nehéz lehet, hiszen a mindennapok körforgása, a teendők és a napi rutin olyan „zajt” eredményezhetnek, hogy nem halljuk meg a belső hangot. Ám ha ezt felfedezzük, kapcsolódni is megtanulhatunk. Pont ez az, amit az elégedett egyedülállók – akikről egyre több szó esik akár egy baráti beszélgetés keretein belül is, hiszen egyre többen vannak, és egyre többek számára mutatnak vonzó alternatívát a rosszul működő párkapcsolatokhoz képest – tökélyre fejlesztettek: kiváló kapcsolatot ápolnak önmagukkal, és szívesen időznek saját társaságukban. Mindezt úgy, hogy nem szigetelődnek el, hanem lelkes nagynénik, nagybácsik, odaadó barátok, megbízható kollégák, törődő gyerekek mindeközben. A nagyon hagyományos értelemben vett szingliségtől az különbözteti meg ezt az életformát, hogy a tudatos egyedülállók nem keresik minden sarkon a tökéletes társat – bár nem is zárkóznak el a lehetőségtől. Elfogadták, tudják, lehet, hogy találkoznak majd valakivel, de az is lehet, hogy sosem.