Talán a szeme… A lába is hosszú, ám a keze nem pracli, mint az enyém, ő zongoristaujjakat hord. Kutatom benne a lányomat is. Szép, ovális arc, magas homlok, stimmel. A haja? Hát azt még nem tudom, egyelőre égnek álló, szőkés pihéket visel a fején, és remélem, sok haja lesz, ahogy nálunk szokás.

De micsoda dolog, hogy még mindig alszik? Hé, Dorka baba, már fél órája itt vagyok, és egyre csak tanulmányozom a rózsaszín takaró alól kilátszó alkatrészeidet, mint az izgalmas világtérképemet, és csodállak, mint gyerekkorom kedves szomszéd nénije a szentképeit. Halihó, megjött a nagymamád, akit utazós mamminak hív a hatéves testvérkéd, meddig akarsz aludni?! Nem vagy kíváncsi rám?  

A kicsi, duci embercsomag meghallja a gondolataimat, majd akkorát sóhajt, mint én szoktam, amikor sikerül hátramenetben beállni egy szűk parkolóhelyre, ezzel kizökkent az elfogult szeretetrohamomból, melyet feltehetően minden anya, apa, nagymama és nagypapa átél időnként, mert a szusszantása azt üzeni, hagyj békén. Fel ne ébressz, mert megjárod! Nem emlékszel, hogy ordítottam legutóbb, amikor éhes voltam?

Biztosan tudja, nem ettem, nem ittam, csak rohantam hozzá, ezért ad időt egy kávéra, s tán arra is, hogy belekukkantsak az egyik tévéhíradóba, gondolom jókedvűen. A következő percben? Háború. Téli égre ordító épületcsonkok, halottak, sebesültek, földönfutóvá vált férfiak, nők, gyerekek, aztán egymásra acsargó nemzetek, infláció, gazdasági válság, feneketlen szegénység, durvaság, érzelmi kifosztottság, gyűlölet. Anyagyilkosság, apagyilkosság, ötéves kislány megerőszakolása, társuk elől menekülő nők és anyák, drogozásba szédült kamaszok, a tudás értékéért meg az önbecsülésükért küzdő tanárok. És persze mindentudó politikusok, magabiztos szakértők, fogvicsorgatós boldogságot sugárzó celebek.