Doktor úr, mi olyan bizonytalanok vagyunk. Bosszantó. A legbosszantóbb, hogy míg töprengünk lehetőségeinken, az élet továbbsodorja önmagát, és már egy másik helyzetbe kerültünk, új nehézségekkel, dilemmákkal, megszólalási és cselekvési lehetőségekkel.
Tegye fel a kezét, aki nem szalasztott el olyan pillanatokat, amikor talán rajta is múlt, hogy körülményeink változtatása elmaradt.
A tavalyi évben (de nehéz tudomásul vennem, hogy 2023-at írunk) a legkiszögellőbb idesorolható esemény az alábbi volt:
Mentem hazafelé, a Szentendrére vezető, autópálya jellegű, többsávos úton. Ábrándos délutánon, parázsló őszi napnyugtában. Lelkem békéje halkan zümmögött, fölső szólamot képezve a dízelmotor mezzójához. Nemsoká hazaérek, otthonomban baráti fények és kényelmes íróasztal vár, ó, de jó lesz odaülni. A simogató hangkulisszát váratlanul repesztette ketté az éles dudaszó és az egyidejű fémes durranás. Mi ez?
Csikorogtak a fékek, mindannyian rájuk tiportunk. Sikerült megállnom – többen nem voltak ilyen szerencsések, újabb tülkölés, robajlások. Na. Karambolok. Erre nem számítottam. Kettővel előttem becsúsztak a lámpás kereszteződésbe, így az ellenirányú forgalom is megakadt. Sokan kiszálltak. Mellettem két autós veszekedett, egyre durvább hangon és igékkel, hogy ki mit tegyen, elsősorban a szülőanyjukkal. Mire összeszedtem magam, már bunyóztak, de komolyan, mintha ringben volnának. Jobbegyenes, balhorog, csontok reccsenése. Ó, te jó ég! Mit mondjak? Mit tegyek?
Sejtettem, az erkölcs – s bizonyos mértékig a jog – parancsa az, hogy keljek ki autóm temperált, biztonságos ketrecéből, kezdjek hozzá ahhoz, amit a Büntető törvénykönyv kárenyhítésnek hív. Na jó, de nem én okoztam balesetet, nem is lettem áldozata, van itt elég sértett és tettes, intézzék el egymás közt. Nem moccantam. Ugyanakkor valamiféle viszketeg rossz érzés terjedt szét idegrendszeremben, amitől úgy éreztem, fokozatosan kihűlök.
