Popper Péter egyszer úgy fogalmazott, könnyű volt régen örök hűséget esküdni, hiszen mindig jött egy háború, egy járvány vagy egy tragikus szülés, az emberek nem éltek sokáig. Ma azonban lassan nyolcvan évre kitolódik az átlagéletkor, ami örvendetes tény, ám emiatt nemigen van arra mintánk, hogyan kellene a házasság későbbiekben bekövetkező kríziseit kezelni. Nem véletlen, hogy ma már legtöbbször csupán bizonyos életszakaszokra szólnak az együttélések. De még ha volna is mintánk, nem sokra mennénk vele. Míg régen évszázadok alatt kialakult szabályok mentén kötődtek a házasságok, kezdve azzal, hogy eleve le voltak osztva a női és férfiszerepek, tehát egy csomó dolog magától értetődő volt, mára ezek a kapaszkodók idejüket múlták. Minden párnak saját receptet kell találnia az együttélésre. Tud-e ehhez segítséget nyújtani egy szakember? 

– Receptet természetesen mi sem tudunk kínálni – válaszol Horváth­ Magdolna család- és pár­terapeuta –, de felhívhatjuk a figyelmet azokra az alapvetésekre, amelyekben mindenképpen érdemes lenne megegyezni még a legelején, mert enélkül ezer dolog félremehet. Ez persze feltételez némi tudatosságot. Nagyon fontos például, hogy tisztázzuk, ki mit vár a házasságtól. Szeretne-e gyereket, ha igen, hányat, mekkora szabadságot igényel, hogyan szeretné elosztani a házimunkát, és így tovább. És akkor még nem beszéltünk a tudattalan elvárásokról! Lehet ugyanis, hogy a pár egyik tagjának valami olyan természetes, mint ahogy levegőt vesz, és azt gondolja, biztos a másiknak is az. Aztán kiderül, hogy egyáltalán nem így van. Mert mindenki más mintát hoz otthonról. Például arra, lehet-e külön élete, hobbija, barátai, vagy kizárólag a kettejükről szóló buborékban él. Erre sokszor az a reakció, hogy megpróbáljuk átnevelni a társunkat. Csakhogy ez nem megy, jó esetben ő is kialakult személyiség. Okosabb előre tisztázni, hogyan szeretnénk együtt élni, és mennyi kompromisszumot vagyunk képesek kötni azért, hogy együtt tudjon gurulni a szekér. Ehhez persze alapos önismeret kell, meg önbizalom, hogy képviselni tudjuk az érdekeinket. Különben egy idő után azt vesszük észre, hogy elvesztettük önmagunkat az együttélés során.

Készüljünk fel a buktatókra

Nem árt, ha tisztában vagyunk azokkal a buktatókkal, amelyek szinte minden együttélés során előfordulnak. Ha tudjuk, hogy nagy valószínűséggel bekövetkeznek, fel tudunk rájuk készülni. Ilyen buktatók például a párkapcsolat szakaszai­nak végét jelző természetes krízisek. 

A szimbiózis szakaszában, az első három évben alakul ki a kapcsolat alapja, fő erőforrása, a mély kötődés. Az első próbatétel általában ennek az életszakasznak a végén következik be, amikor elindul a függetlenedés. Természetes folyamat, hiszen úgy nem lehet tartósan élni, dolgozni, hogy folyton egymáson csüngünk. A baj az szokott lenni, hogy az egyik fél korábban vágyik kidugni a lábát a burokból, és a másik azt hiszi, már nem szereti őt. Mindent bevet, hisztit, érzelmi zsarolást, hogy a párját magához kösse, és ettől a másik fulladozni kezd. 

A második krízispont az első gyerek születése, amikor az édesanya figyelme sokkal inkább a gyerekre irányul, és az apuka kizárva érzi magát a kettősükből. Ilyenkor sokan válnak el, pedig ha kitartanának, fejlődne a személyiségük, és megnőne a párkapcsolat szakítószilárdsága is. 

A gyerekek kirepülése a családi fészekből szintén komoly próbatétele a párkapcsolatnak, a szülői feladatok elfogynak, az addigi kapcsolódási formák kiürülnek. Ha nem ápoltuk útközben a párkapcsolatot, és nem tudunk új célokat kitűzni – legyenek azok közös utazások, hobbi, munka, bármi –, akkor itt valami eltörik. Ilyenkor szoktak az emberek kilépni a kiüresedett házasságból, mert úgy gondolják, van még lehetőségük egy új életre. 

Ám ha a fészek kiürülését lehetőségnek fogják fel, amikor végre több idő jut egymásra, és sikerül megőrizni a párkapcsolat erejét, eljön az újraközeledési fázis, amelyben ismét egymás felé fordulnak a párok.

 Kialakul az új egyensúly, a felállás, amelyben mindketten jól érzik magukat, és így az idősödést is könnyebben viselik. 

Nagyon fontos, hogy folyamatosan egyeztessünk, reagáljunk a változásokra, alkalmazkodjunk, és főleg figyeljünk egymásra! A szakember szerint a legmagasabb szintű párkapcsolatok azok, amelyekben a párok tagjai gondoskodnak társuk szükségleteiről, bízva abban, hogy ők is megkapják ugyanezt a másiktól. Nem maguknak kell megharcolniuk igényeik teljesüléséért.

Színezzük újra!

Házi közvélemény-kutatásunkban feltettem olvasóinknak a kérdést: szerintük mi a hosszú házasság titka? Legtöbben a szeretetet és a tiszteletet hangsúlyozták, mások a bizalmat, de két válasz kilógott a sorból. Az egyik azt állította, hogy a „két televízió” a kulcs, a másik azt: „Nekünk nincs tévénk, egy sem.” Az első három feltétel nélkül valóban nem nagyon működhet tartós párkapcsolat, de mi olvasható ki az utóbbi kettőből? 

– Én el tudom képzelni, hogy különböző érdeklődésű emberek külön-külön műsorokat nézzenek, márpedig ehhez két televízió kell. Ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy a felek között nincs elég szoros kötelék, inkább arra gondolhatott a válaszadó, hogy tisztelik egymás magánszféráját, és hagyják levegőhöz jutni a másikat. Ha nekik így jó, akkor az ő esetükben ez a tartós együttélés záloga – véli szakértőnk. – Az utolsó válaszoló ezzel szemben nyilván arra gondolt, hogy ha nincs televízió, amibe a pár tagjai esténként beletemetkezhetnek, akkor több idő marad egymásra, beszélgetésre. És ez valóban sorsdöntő lehet, mert megakadályozza, hogy eltávolodjanak egymástól. Egyébként is jót tesz, ha van egy kis időnk az egész napi munka után, hogy megosszuk egymással a problémáinkat. Ám akadnak bensőségesen kapcsolódó, közösen tévét néző párok is, akik éppen az együtt látott filmek segítségével tudnak tartalmas beszélgetéseket folytatni. Márpedig a véleményünk ütköztetése, gondolataink, érzéseink kimondása remek alkalom arra, hogy egymás tükrében megpillantsuk magunkat, és ezáltal folyamatosan fejlődjünk mi is, és a párkapcsolat is. Az egymás közötti folyamatos kommunikációt­ nyugodtan nevezhetjük a tartós párkapcsolatok titkának. Amire még felhívnám a figyelmet, az a rugalmasság! Idővel ugyanis minden alapvetés megmerevedik, és a körülmények, valamint a felek személyiségének változása miatt átbeszélésre szorul. 

A szerelemnek múlnia kell?

Sokan kérdezik: mi lesz a párkapcsolattal, ha elmúlik a szerelem? De elmúlik-e valójában? Több szakembert is megkérdeztem, és kivétel nélkül mind azt felelte: két-három év után valóban megváltozik a szerelem természete. A szenvedély mély kötődéssé alakul át, többek között ennek köszönhetjük, hogy átvészeljük az első nagy nehézségeket. Ez a szeretetteli kötődés erősebb lehet, mint az első fellángolás. Feltéve, ha a partnerek képesek a biztonságos kötődésre! Akiben élete első évében kialakulhatott az ősbizalom, akinek az igényeire mindig a megfelelő válasz érkezett az édesanyjától, azt tanulja meg, hogy ő szerethető, az kellő önbizalommal fog nekivágni az életnek, és a párkapcsolatában is tud majd kötődni a párjához.­ (De az is előfordulhat, hogy aki nem volt ilyen szerencsés, egy biztonságos párkapcsolat azt is gyógyítani fogja.) Erich Fromm filozófus szavaival élve: „Csak az az ember képes arra, hogy hűséges legyen másokhoz, aki bízik önmagában.” Különben az emberek hajlamosak kompenzációt keresve egy másik szerelemhez futni, esetleg munkasikerekkel tömni be a hiányt.

Apropó, másik szerelem! Egy középkorú nő mesélte nemrég, hogy neki már nem jelentett a férje nagy kihívást. Túlságosan biztonságban érezte magát, nem is nagyon tekintett rá férfiként, egészen addig, míg a férj életében meg nem jelent egy harmadik. A feleség szeméről akkor esett le a hályog, és szerencsére újra fellángolt köztük a szerelem. Megesik tehát, hogy a mély kötődés megint szenvedélybe fordul, és ehhez nem feltétlenül egy harmadik megjelenésére van szükség. A házasságban hullámvölgyek és magaslatok váltják egymást, és ez a tapasztalat megtanít bízni abban, hogy túl fogunk lendülni a nehézségeken. 

– Mégis előfordul – teszi hozzá Horváth Magdolna –, hogy a hullámvölgyek mélyén a párok túl sötéten látják az életüket. Egyszer egy sokat próbált pár érkezett hozzám. Elmesélték, hogy egyiküknél súlyos betegség alakult ki, a másik éveken át ápolta, de közben a feszültségét oldandó, az alkohol rabja lett. A sok nehézség végül a szakítás szélére sodorta őket, holott végül saját erejükből ki tudtak jönni mindkét betegségből… Amikor szembesítettem őket azzal, hogy milyen hatalmas erő birtokában vannak, hogy valójában hősi küzdelmet folytattak egymásért, hiszen a nehéz helyzetekben rengeteg empátiát, türelmet, szeretetet tanúsítottak a másik iránt, és hogy kevés párnak sikerült volna így kitartania, meglepődtek. Néha ennyi elég ahhoz, hogy a pár tagjai átkeretezzék magukban a történetüket, és hirtelen különlegesnek kezdjék érezni magukat, akiknek együtt minden sikerülhet. És ez a cél! Vagy előfordult, hogy arról panaszkodott egy pár, hogy már alig van házaséletük. Kiderült, hogy kéthetente vannak együtt, de mivel korábban gyakrabban szeretkeztek, ez kevésnek tűnt. És nem tudták az okát. ­Pedig ott voltak az okok: betegség, sok munka, gyerek születése… Amikor elárultam nekik, hogy akadnak fiatal párok, akik jóval ritkábban szeretkeznek, elámultak: akkor még sincs velük baj! Fontos, hogy a párok ne csak a nehézségekkel azonosítsák magukat, lássák meg az erőforrásaikat is. A nehéz helyzetekben érdemes átnézetni az „elromlott ­autót”, és az elhasználódott pontokat „újraolajozni” – akkor esély nyílik a folytatásra. A lényeg, hogy bízzanak magukban!

Kiemelt kép: Unsplash