Ha töményebb macsó öntudat buzogna bennem, ezt biztosan rossz­néven vettem volna, de őszintén szólva mosolyogtam, és megint csak az futott át rajtam, átmeneti korban élünk – az apaszerep változóban van. Még benne vagyunk a sűrűjében, ki tudja, mi forrja ki magát, töméntelen kényes kérdés és baljós lehetőség van, de a folyamat, úgy tűnik, visszafordíthatatlan. 

Aztán egyszer tanácsot kértem Anna nénitől, az egyik óvónőtől, meg Edit nénitől is, a másiktól, és valamelyikük azt hadarta el, hogy a mai gyerekek mások, és fogadjam, fogadjuk el (különösen a feleségem, mert ő altat), hogy a lányunk nem alszik el tíz óra előtt, és ennek mindenféle összetett okai vannak, amikről már a modern pszichológia tud és tényként kezeli. Bólogattam, és arra gondoltam, milyen kényelmes a modern pszichológiának, elvégre nem ő altat esténként. 

És persze figyelem a feleségem, és látom, az anyaszerep is átalakulóban van, mert a független nő (elvileg) már nem újdonság, de a gyerek érzelmi életében mélyen jelen lévő, állandó aktív figyelemmel odaforduló társ igenis az, amire meg azt mondják az okosak, hogy régen sokkal jobban elvoltak a gyerekek az utcán, biztonság volt, és több testvér, a nagycsalád védő szárnya is működött, szóval más volt a világ, és egy anyának több esélye lett volna boldogulni (ha akkoriban nem az ő vállán nyugodott volna a háztartási munka mindenestül). Szóval, akkor itt vagyunk szegyig ebben a nagy átalakulásban, és néha az az érzésem, az egész egy szükségszerű hajsza, és nemcsak azért, mert egy picit se csináljuk jobban, mint az előző generációk, de vágtatunk a minimum után, hogy legyenek a gyereknek társas kapcsolatai, ne legyen telefon- és monitorfüggő, ne rontsák meg, ne szorongjon. 

És mégis, egyszer azon kaptam magam, hogy az a többletenergia, amivel én a lányom felé fordulok, hogy kockáztatok mindent, amit a régi apaelvek hirdettek, tekintélyt, fegyelmező erőt, biztonságot, munkát, azzal a kockázattal jár, hogy ösztönösen én is a „belső körön” belül szeretnék lenni. Vagyis igaza volt annak a mélázó olvasónak, tudat alatt egyfajta anyai jogokra vágyom, hiszen ha a részvételem jellege, ereje, minősége hasonló, az érintettségem is legyen az.

De a gyerekünk nem üzletfél, nem csapattárs. Élénk ösztönökkel vágyik az eredeti nemi szerepekre, és neki ahhoz semmi köze, hogy bennem miféle elvárások alakultak át. 

Egyik éjjel, egy menetrend­sze­rűen érkező megfázás és/vagy vírusfertőzés kapujában fölöttébb nyugtalanul aludt. Felébredtünk, késő éjjel volt, az anyja még dolgozott, a gép előtt ült, én mentem oda vigasztalni. Egy igéző nap után voltunk, egész délután ketten kóboroltunk a Margit-szigeten, és én úgy csoszogtam oda, azzal a nyugodtsággal, szeretettel, ahogy az altatás előtt elbúcsúztunk. Először csak annyit kérdezett, „mit akarsz itt?”, aztán indulatosan nyilvánvalóvá tette, hogy ez anya nélkül nem megy. Nem történt semmi különös. Mégis összetört bennem valami. Rajtakaptam magam, hogy félreértettem a vágyaim, a szerepem, az elvárásokat, a lehetőségeket. És nem tudom most már, számomra mit akar jelenteni „az átalakuló apaszerep”, és mekkora kilengések férnek el a szívben, de az egy tanulandó lecke még előttem, hogy a gyereket ebből az égadta világon semmi nem érdekli, biztonságra, szeretetre vágyik, és arra, hogy értsük, kik vagyunk, és miért.