Persze szokás szerint csodaszép is, de ez már-már unalmas mellékszál ahhoz képest, amilyen elánnal az egyéb erényeit dicsérte mindenki, akinek megemlítettem, hogy beszélgetni fogunk. „Ó, az Iza milyen bölcs, milyen tudatos, egészen lenyugszanak mellette az idegek, jaj, csupa harmónia az a nő, micsoda egészséges lélek!” És a többi.
Mondj már magadról valami rosszat, vagy legalább olyasmit, amivel küszködsz, mert komolyan kellemetlenül érzem magam így melletted…

(Nevet, gondolkodik. Aztán komolyra vált, és nagyon határozottan megrázza a fejét.) Nem szeretnék. Én olyan családban nőttem fel, ahol azt tanították, mindenkinek megvannak a maga nehézségei, és ki-ki épp annyi terhet kap, amennyit még elbír. Tehát nem azért nem beszélek a legszűkebb, támogató körömön kívül másoknak a gondjaimról, mert tökéletes képet akarok festeni az életemről, hanem mert kímélni szeretném őket, hogy maradjon erejük és lehetőségük a sajátjaikkal foglalkozni. Persze hogy vannak nekem is mélypont­jaim, de szerintem nem ettől lesz jó vagy rossz egy élet. ­Hanem attól, hogy az ember hogyan reagál ezekre.

Szóval te inkább felülemelkedsz a bajokon?

Egyáltalán nem. Ha valami fáj, abban búvárkodom. Ha szomorú vagyok, akkor kíváncsian és szenvedéllyel engedem bele magam a bánatba, ahelyett, hogy megijednék. Inkább figyelek, hogy mit tanulhatok ebből, mit változtathat bennem. Mert nekem azt tanította az élet, hogy a rossz dolgok mindennél nagyobb lendületet tudnak adni, és később csodás, pozitív változásokat vihetnek véghez az emberben, ha van bennünk bátorság közelről megnézni azt a problémát, azt az érzést.

Feldmár András egy mondata jut eszembe, valahogy így szólt: nem mindegy, hogy az ember elhatározásait a félelem vagy a vágy vezérli-e. A tieidet nyilvánvalóan nem az előbbi. Az is egy vágy volt, hogy negyven felett egyetemista legyél?

Ez az egész nem is az egyetemmel kezdődött, hanem úgy tizenöt évvel ezelőtt, amikor már vagy tíz éve folyamatosan játszottam a Barátok közt sorozatban, és máshol is, plusz volt két kicsi gyerekem. Mert egyszer csak észrevettem magamban valami fura hiányérzetet. A sok-sok színházi instrukció közepette elkezdtem vágyni valami olyasmire, amiben végre én mondom meg, mi történjen. Akkor jött a drámatanárképzés. Már ez is nagyon sok mindenre rávilágított, megtanított másképp gondolkodni, másképp inspirálódni a többi emberből. Az életem minden területére hatott, hogy milyen anyuka vagyok, milyen színésznő, barát. Imádtam az egészet. Aztán elkezdett érdekelni a coaching. Abba már a színészeti tapasztalatom mellett be tudtam építeni a drámatanárit is, és ezt a szinergiát rettentően élveztem.

De hogy jutott erre időd? Hiszen ott volt a napi sorozat, az egyéb munkák, a még kicsi gyerekek…

Nem forgattam egyfolytában, néha csak három vagy négy napot. De a lényeg, hogy mindig kell egy dolog, amit csak magadért csinálsz, amiből te merítesz erőt, ami téged inspirál és épít. Onnantól, hogy rájöttem ennek a szükségszerűségére, mindig ragaszkodtam ehhez.

Sokan úgy gondolják, önzés lenne előbbre venni saját magukat a sorban. Közben, ahogy Vekerdy tanár úr is mondta, az egyik legnagyobb dolog, amit egy nő a gyerekeinek adhat, az, ha derűs anyukájuk tud lenni. Mert ha egy nő jól van a családban, akkor nagy eséllyel körülötte is mindenki jól van.

Pontosan. Ráadásul olyan mintát adsz nekik, hogy anyaként igenis mehetsz te is a kíváncsiságod, az álmaid után. Hogy szabad jól lenni, és tudatosan tervezni a jövőt. A mi szakmánk különösképp gondolkodásra kell hogy késztesse az embert, mert ne szépítsük, a drámairodalomban van egy elég mély hullámvölgy negyven- és hatvanéves kor között. Azt is láttam, hogy sok színésznő hagyja el a pályát ilyenkor. Én azt mondtam, nekem eszem ágában sincs belezuhanni ebbe a szakadékba, inkább hidat építek fölé. Ez persze tervezést, időt és energiát igényel, de így tudok tovább menni az utamon. Sőt, én ezt a hídépítést nem kényszernek éltem meg, hanem lehetőségnek. Arra gondoltam, úgyis annyi minden érdekel!

Hogyan fogadnak téged ismert emberként a képzéseken?

Amikor ismert színésznőként, sőt, az ország nagy része szerint dr. Balogh Nóraként beesel egy coaching­akadémiára, vagy épp az egyetemre az andragógia szakra, ott teljesen zöldfülű vagy, a nulláról indulsz. De ez amellett, hogy kissé ijesztő, legalább annyira inspiráló is. Mert az új területen kezdetben még naivan lelkes vagy, tele olyan várakozásokkal, amelyek, ha esetleg irreálisnak bizonyulnak is később, egészen felfrissítik a véredet. Meggyőződésem, hogy a sztereotípiák arra valók, hogy rájuk cáfoljunk. Pláne, ha az a sztereotípia nem tetszik nekünk. Például, amikor negyvenévesen felkértek, hogy versenyezzek a Szombat esti lázban, először azt mondtam, ó, milyen kár, hogy nem tíz évvel korábban kértek fel, akkor meg tudtam volna mutatni, mennyi mindenre vagyok képes! Aztán elkezdtünk próbálni, és három hónappal később érdekesmód ugyanúgy tudtam spárgázni, mint húszévesen. Szaltót ugrani szintén. Ennyi idő alatt meg is döntöttem a rettentően ostoba elképzelésem, miszerint ezektől a dolgoktól már rég el kellett volna búcsúznom. Pedig egyszerűen csak addig nem kértem a testemtől, hogy ilyesmiket csináljon. És ez nagyon fontos tapasztalás volt. Éppen ezért nem mindegy, hogy negyven- vagy ötvenévesen mit csinálok a testemmel, mit várok el tőle, mert hatvan- vagy hetvenévesen meg ahhoz fogok tudni visszanyúlni. Szerintem az egyik legcsodálatosabb dolog, ha az embernek vannak elvárásai önmagával szemben. Igenis érdemes bátran ábrándozni a jövőről.

Az ábrándozásig talán még sokan el is jutunk. Aztán leginkább a kifogásaink akadályoznak meg abban, hogy meg is tegyük az első lépést.

Én is halasztgattam ám sokáig  a pillanatot, hogy beadjam a jelentkezésem az egyetemre. Aztán egyszer csak a férjem meghallotta a rádióban a hírt, hogy abban a keresztfélévben indul utoljára képzés andragógia alapszakon. Szóval most vagy soha. Gyorsan összeszedtem a papírokat, és beadtam, amit kellett. Persze zakatoltak bennem a kérdések: azt sem tudom, hogy néz ki ott egy vizsgaidőszak, fog ez nekem menni? De azt is tudtam, hogy ha nem próbálom ki, akkor ez a sok kérdőjel félelemmé, szorongássá fog összeállni bennem, és a végén majd jól elhiszem magamnak, hogy úgysem vagyok erre képes. Úgyhogy mindezt megelőzendő, abban maradtam magammal és a férjemmel, hogy belevágok, legfeljebb, ha valóban az derül ki, hogy nem megy, akkor abbahagyom, az tiszta ügy. Meg kell tenni az első lépést, és kész.

És, gondolom, idővel meg is lettek a válaszok.
Persze. Például, hogy a sok munkával megszerzett siker mindig értékesebb, inspirálóbb, mint a gyorsan és könnyen érkező. Ami pedig a túl sok időt illeti: levelezőn járok egyetemre. Kéthetente másfél napot kell benn lenni, azaz havonta hármat. Úgy mennek el időnként egész délutánok, napok az ember életéből, hogy nem is emlékszik, mit csinált akkor. Csak úgy elmúlt. Hát nem jobb ezt lecserélni, mondjuk, tanulásra?

Az andragógia a felnőttképzéssel, a felnőttkori tanulással foglalkozik. Ezért választottad ezt a szakot?

Nem azért, mert pályamódosítóként mindenáron adragógus szeretnék majd lenni. Viszont nagyon fontosnak tartottam az ott megszerezhető tudást. Hogy hogyan tanulnak a felnőttek, miben különbözik ez a gyerekkori vagy ifjúkori tanulástól. Az is izgatott, hogy van ez az idősekkel. Mi ennek a pszichológiája? Miért teszünk még mindig úgy, mintha változatlanul működne a régi modell, hogy ha huszonévesen elvégeztél egy egyetemet vagy bármit, akkor azzal úgyis elevickélsz életed végéig? Időről időre igenis újra kell tervezni. Annyiféle motiváció létezhet arra, hogy valaki tanuljon, bárhány éves is! Van, akinek az, hogy legyen munkája. Vagy jobb munkája legyen. Vagy csak az, hogy jobban szeretné csinálni, amit addig csinált. És persze lehet valaki olyan hibbant is, mint én, aki egyszerűen csak kíváncsi vagyok. Nagyon. És annyira szeretném megszerezni azt a rettenetesen sok izgalmas tudást, amit aztán be tudok építeni az életembe, sőt, már a mostani munkáimba, feladataimba is.

Gondolom, ezalatt a színészi munkákat is érted. Ezzel, mármint az eredeti pályáddal most mi a terved?

A gödöllői Kastély Színházban futott egy csodálatos előadásunk Léda címmel, és ha minden jól megy, ebből forgatunk hamarosan egy tévéjátékot. Félreértés ne essék, nekem a színház, a színészet a nagy szerelmem, ez nem változott. Igaz, most a másik, civil, fejlődni vágyó énem kicsit több energiát, figyelmet kapott tőlem, hiszen korábban épp ez szorult háttérbe. Amikor két éve vége lett a Barátok köztnek, ennek a civil, szabadabb, nem szigorú órarend szerint működő életnek a lehetősége és újdonsága teljesen elvarázsolt. Nemsokára megírom a szakdolgozatom, és lediplomázom. Aztán, ami a színészetet illeti, meglátjuk, milyen ajánlatok, felkérések találnak meg. Egy színész élete, főleg a szabadúszóé amúgy is ilyen: várja a felkéréseket, amik vagy jönnek, vagy nem.

Sok színésznek nagyon szorongató ez az állandó bizonytalanság.

Látod, épp ez az, hogy bennem ilyen nincsen. Mert én rengeteg munkát fektettem abba, hogy legyen egy másik életem, és így a színészet megmaradhasson nekem szerelemnek. Hogy ne legyen ebből kényszer és kiszolgáltatottság. Én örömből szeretném csinálni ezt is, azt is. Ráadásul így lehet meg az a nyugalmam, békességem, sikerélményem és anyagi biztonságom, ami, azt hiszem, kell ahhoz is, hogy az ember jó színész legyen. Egy tanárom mondta egyszer, hogy végül minden, amit valaha csináltál, tanultál, magadba fogadtál az élet bármely területén, összeér majd, és egy nagy, összefüggő, védelmező kupolaként borul föléd. Nem kell ehhez pont egyetemre járni. Lehet könyveket olvasni, önismereti tréningekre vagy terápiára menni, különböző hobbitevékenységekben tovább fejlődni, nyelvet tanulni, bármit. A lényeg, hogy fel merjük magunknak tenni a kérdést: ki, mi, milyen szeretnék lenni? És miért nem kérem ezt a testemtől, a lelkemtől, az agyamtól? Amilyen sokfélék vagyunk, olyan sokféle dolgot tehetünk a saját örömünkre. Szerintem nagyon alábecsüljük a hatalmunkat saját magunk felett.

Kiemelt kép: Zsólyomi Norbert