1953-ban egy hírhedt fiúbanda késelésbe torkolló támadásának tanúi azt vallották, az elkövetők szűk nadrágot és furcsa, Edward korabeli (VII. Eduárd rövid ideig, 1901–1910 uralkodott) kabátot viseltek. Az öltözékre vonatkozó kérdésekkel a rendőrség, és velük együtt a sajtó összefüggést keresett az egyre gyakoribb erőszakos támadások és a dél-londoni fiatalok különös megjelenése között. Az Evening Standard újság a sötétszürke, három gombos öltönyt viselő fő gyanúsítottat már egyenesen az úgynevezett Edward-pártiak vezetőjének nevezte, a hírt természetesen azonnal átvette a Daily Express, akik nem is tudták, hogy az Edwardian szót egyszerűen Teddyre rövidítve egy komplett társadalmi csoport kiválasztódását indították el, és hivatalosan is megszületett a magukat már Teddy fiúknak és lányoknak hívó, tinédzserekből verbuválódott szubkultúra. Innen már csak egy lépés kellett, hogy a nem mindennapi, mégis elegáns öltözködési stílust végérvényesen összefonják a veszedelmesnek vélt magatartással, a rendzavarással és tömeges balhékkal, pedig a szabadidejükben összecsődülő Teddy közösség több volt bajkeverő fiatalok lázongó csoportjánál.
Rendbontás, eszmék, rock and roll
Belőlük nőtt ki minden későbbi, fontosabb brit szubkultúra, miután ők voltak az elsők, akik szüleiktől eltérően akartak kinézni, és további ellenérzéseiknek is hangot adtak. A háború utáni gazdasági változások okán immáron önálló fogyasztói és dolgozói rétegként pedig ezt meg is tehették. A megmozdulás munkásosztálybeli résztvevői a második világháború romjain igyekeztek újragondolni múltjukat és a tanulságot levonva egy merészebb jövőt képzelni, teremteni generációjuk számára. A munkát vállaló tizenéveseket azonban egyedülálló öltözködésük mellett – mely az amerikai jampecok és a VII. Eduárd király korabeli férdi divat eklektikus keveréke volt – egy másik jellemzőjükről, az őket körüllengő sajátos dallamokról is fel lehetett ismerni. A Teddyk előszeretettel hallgattak tradicionális jazzt, Ken Mackintosh szaxofonos The Creep című zeneszáma és az ahhoz köthető úgynevezett creep tánc a védjegyükké vált. Ám a negyvenes-ötvenes évek Amerikájából érkező rockabilly irányzat sem kerülte el Nagy-Britanniát, Bill Haley Rock Around the Clock című slágerére Teddy fiúk és lányok pattantak fel a székekből és perdültek táncra a mozitermekben.
Stílusos Teddy lányok a tömegben
A jól öltözött, külvárosi vagányok között alig lehetett felismerni a sokszor sajátos, Tony Curtist idéző kacsafarok frizurát és férfizakót hordó hölgyeket, a Teddy lányok androgün megjelenésükkel teljesen beleolvadtak az egész országot meghódító szubkultúrába. Legtöbbjük London keleti és nyugati külvárosi részéből származott, a fiúkhoz hasonlóan, miután tizenévesen otthagyták az iskolát, gyárakban, irodákban vagy a kereskedelemben vállaltak állást, s bár akkoriban nem élveztek túl nagy érdeklődést, a 2000-es évektől elfeledett független divatikonként újra a figyelem középpontjába kerültek. Mivel viseletük közel sem volt annyira meghatározott, mint a Teddy fiúké, és nem kellett ragaszkodniuk a sötét brokátmellényekhez, magasderekú nadrágokhoz vagy vékony nyakkendőkhöz, ruhatárukban változatosabb darabok is helyet kaptak. Persze voltak egybevágó részletek, a bő fehér ingek, lapos talpú cipők, bársonyszegélyes zakók és drappkabátok, de hajukat sokszor lófarokba kötötték, a nadrágok mellett pedig ceruzaszoknyát, felhajtott farmert, haute couture stílust idéző galléros blézert, körszoknyát és brossokat, egyéb nőies kiegészítőket, például dekoratív borítéktáskákat is szívesen viseltek.
A Teddy lányok öltözködésükkel a háborút követő korlátozásokkal szembeni ellenérzésüket demonstrálták, miközben merész esztétikai hatást is elértek úgy, hogy valójában nem költöttek drága ruhadarabokra. „Az volt a stílusunk, amit mi kitaláltunk magunknak” mottójuknak eleget téve szabadidejük nagy részében megfizethető öltözékek után kutattak, hogy azokat a saját ízlésükre szabva otthon átalakítsák. A barátokkal, barátnőkkel közös utcai bandázások mellett a háztartás számukra továbbra is fontos színtér maradt, ezt az egyensúlyt megtartva igyekeztek az általuk hitt eszmékben kiteljesedni, és élni a szórakoztatóipar kínálta egyre növekvő lehetőségekkel. Mary Toovey, Rosie Hendon, Iris Thornton, Grace Living és Ted Burton Teddy lányok saját szavaikkal is megfogalmazták, számukra miben nyilvánult meg a mindennapokban a maszkulin, mégis csinos és vonzó megjelenés. A tizenötéves korától már dolgozó Mary Toovey a Portobello úti piacon szerezte be a Teddy lányok elengedhetetlen kellékeit, a farmert, a zakót és a csecsebecséket, sőt, valószínűleg innen származott az a szőke hajfesték is, mely miatt heteken át turbánt hordott, nehogy édesapja felfedezze. Sötétedés után éjszakai ifjúsági klubokba, házibulikba, moziba jártak a fiúkkal, ezt a hajfestést végző Rosie Hendon is megerősítette, aki rendszeres ruhacserékről, az öltözékek csábító szerepéről és a lépcsőn hallgatott radiogramról is megemlékezett. A zenegéppel már Elvis, Bill Haley és Little Richard is bekerült a kedvencek közé, velük szívták magukba a brit fiatalok az amerikai hangulatot.
Egy híres fotósorozat hozta vissza őket
Iris Thornton volt az a Teddy lány, akit a híres filmkészítő és fotós, Ken Russell megtalált a London egyik kerületében, Canning Townban készülő fotósorozat ötletével, mely amellett, hogy a lányok egyedi, extravagáns stílusának megörökítése, egy háborúban született, büszke generáció átütő dokumentációja az utókor számára. Ken Russell brit filmrendező, forgatókönyvíró, színész és producer az ’50-es években kezdett el filmkészítéssel foglalkozni, majd a BBC-nél tett szert hírnévre rövidfilmjeivel, de a fényképezés sem állt távol tőle. Szabadúszó fotósként örökítette meg The Last of the Teddy Girls című riportsorozatában a Teddy stíluskultúrát, a fiúkhoz képest kevesebb reflektorfényt kapó lányokkal és a háború sújtotta Londonnal a főszerepben. Az egyszerre ártatlan fiatalságot és lázadó természetet tükröző csendes porték a Picture Post magazinban is megjelentek, az egyik Teddy lány, Grace Living a felirat szerint tizenhét, a valóságban azonban még tizennégy éves sem volt, amikor a nagy hatású képek elkészültek.
„Akkoriban a Docklands Settlement ifjúsági klubba jártunk, ott táncoltunk és kávéztunk. Volt egy szombati munkám a Levinsonsban, ami egy divatüzlet volt a Rathbone Streeten. A bérem napi egy font volt, és 50% kedvezményt kaptam. Emlékszem, vettem egy blúzt 4,99 fontért, amihez egy kis bross is járt. Fekete ceruzaszoknyám és fekete nadrágom is volt. Volt egy kendős galléros kabátom is, az enyém fekete volt sárga szegéllyel, bokáig szűkülő nadrág, lapos balettcipő, borítéktáska és csíptetős körfülbevaló. Készítettem és személyre szabtam dolgokat, rózsát varrtam egy blúzra, vagy borítéktáskát fedtem be szövettel, hogy passzoljon a fülbevalóhoz, a fülbevalómat pedig körömlakkal festettem, hogy passzoljon az öltözékhez. Néhány hónappal a fotók készítése után otthagytam az iskolát.
Irodai állást kaptam High Holbornban. Körülbelül 2,25 angol fontnyi heti bér volt, és ebből 1,50 fontot adtam anyámnak albérletre. Amikor 1960-ban férjhez mentem, elhagytuk az East Endet, 20 éves voltam és Barkingba költöztünk, ahol zöldséges boltot nyitottunk. Három lányunk van, négy unokánk és három mostoha unokánk” – nyilatkozta Grace Living a 2013-as Teenage dokumentumfilmben.
A Teddy szubkultúrának többek között a Grace visszaemlékezéséből is kitűnő megváltozott életmód vetett véget. Az eredeti Teddy fiúk és lányok idősebbek lettek, az utánuk következő korosztályokat pedig már inkább a rocker szubkultúra olvasztotta magába. Ráadásul nemcsak a zene – a rock and roll ekkor már széles körben hallgatottá vált –, de a divat is átalakult. Megjelentek a rövid, testre simuló, könnyebb anyagból készült olasz zakók, a hatvanas években extrémebb külsővel visszatérő új Teddy generáció, akik sokkal inkább hajaztak az amerikai jampecokra, már ezekben tombolt a londoni Rock and Roll Show fesztiválon Jerry Lee Lewis, Chuck Berry és Little Richard zenéjére.
Kiemelt kép: Mot/Flickr, Források: anothermag.com, teenagefilm.com, edwardianteddyboy.com
