– A családi legendárium szerint éppen 8 hónapos voltam, ültem anyukám ölében, ott volt nálunk vendégségben a nagyon gazdag nagynénikém, amikor egyszer csak, mindenki döbbenetére, szavalni kezdtem: „Gesztenye Gusztika zöldfaágon lakott, / Nem volt ködmönkéje, nem viselt kalapot”, majd ennél a pontnál odafordultam vendégünkhöz, és feltettem a kérdést: „Mit hoztál nekem, Nusi néni?” És úgy képzelje, András, ahogyan mondom, ettől a pillanattól nem állt be a szám! 14 éves koromban fővárosi szavalóversenyt nyertem.
– Irány a Royal Shakespeare Company! Irány a Broadway!
– Irány a cukorgyár, a Villamos művek, a fodrászüzlet! Ugyancsak tizennégy éves koromban segédmunkás lettem, majd díjbeszedő, később hajmosó. Apám 24 évi házasság után beleszeretett egy nőbe, ezért elvált. A bíróság ítélete szerint én nála maradtam, a bátyám meg anyukámnál. Aztán jött 1956, a bátyám disszidált Venezuelába, én pedig elszöktem anyámhoz. Szegények voltunk, dolgoznom kellett. Esti gimnáziumba jártam, közben pedig Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába is, mert egy pillanatig nem gondoltam, hogy bármi más lehetne belőlem, mint színésznő. Még nem volt meg az érettségim, amikor jelentkeztem a színművészetire, és miután felvettek, abba is hagytam a középiskolát.
– Akkor az egy legendás, nagy évfolyam volt…
– Ernyei Béla, Bálint András, Balázs Péter, Drahota Andrea, Moór Marianna, Farkas Gabi, Orbán Tibi, Tóth Gabi, Tóth Sanyi, Gönczöl András, Vajda Márta… Remélem, hogy mindenkit felsoroltam. Tudja, nemrégiben kaptuk meg az aranydiplomát a főiskolán, és a köszönőbeszédemben elmondtam, hogy sokáig ismeretlen vidéki kisszínészként mindig néztem a televízióban, amikor neves csoporttársaim nyilatkoznak, és amikor sorolták, hogy kikkel is jártak együtt a főiskolára, legalább egyszer megemlítik- e, hogy ott voltam még én is. Nagyon jólesett volna, de soha nem hangzott el a nevem. És ezt csak azért mondtam el a mostani főiskolásoknak, hogy tudják, bárhogy is alakuljon majd a pályájuk, ne feledkezzenek meg azokról, akikkel együtt indultak, tanultak, vágtak bele a pályába!
– Úgy hallottam, hogy ön ebben a társaságban is kirobbanó tehetségnek számított…
– Kicsit sajátos helyzetem volt a többiek között… Zavart például, hogy csak nekem nem volt meg az érettségim, és emiatt kisebbrendűségi érzéseim voltak. Ugyanakkor a négy munkával töltött év érettebbé tett a többieknél, más életszemléletet alakított ki. A diploma átvételekor Szinetár tanár úr azt mondta, hogy az én humorom majd 50 év felett fog igazán beérni. Szinte kikértem magamnak. Ott álltam 23 évesen, igazán szép kislányként, tele tervekkel, felfűtött becsvágygyal, ugyan, miért is kéne várnom még?! Ráadásul a békéscsabai színházban megkaptam Kata szerepét a Makrancos hölgyben. Igaz, csak a második szereposztásban, mert a tervek szerint az elsőben az akkor már híres Bánsági Ildikóra osztották. Igaz, hogy Ildi pesti volt, de a fontos előadásra leutazott volna hozzánk, nekem meg maradtak volna a tájelőadások. Engem ez akkor kicsit zavart, és elhatároztam, hogy ebbe nem törődöm bele! Egy fondorlattal elcsábítottam a Petrucciót alakító Ács Gyuszit. Az egyik próbán egy intim jelenet közepén fogtam magam, és istenigazából szájon csókoltam. Nagyon nem kellett megerőltetnem magam, ám a hatás így is elementáris lett. Egymásba szerettünk, és olyan hőfokú próbák lettek, hogy az összes műszaki dolgozó ott ült, és bámult a nézőtéren. Hamar híre ment, hogy itt valami rendkívüli dolog van készülőben, és a premieren, az első szereposztásban már én játszottam Katát! Aztán, amikor kiszerettem belőle, másféle indulatok lobogtak színpadon és nézőtéren… Nálam a színpad és az élet nem választódik el egymástól, és szenvedélyek nélkül képtelen vagyok bármit is csinálni.
– Egyik sem veszélytelen vállalkozás, sok a lehetőség a sebződésre…
– De megkaptam érte a lehető legnagyobb jutalmat az élettől, a tobzódó, féktelen, zabolátlan szabadságot! Mindig a magam útját járhattam, mindig azt csinálhattam, amit akartam. Még a pályához sem ragaszkodtam tíz körömmel. Ha úgy adódott, elmentem televíziós bemondónak, két évig csak szinkronizáltam, vagy könyveket olvastam fel vak gyerekeknek…
– Nagyon szépen hangzik, amit mond, és nagyon imponáló is, csodálom érte, de az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy ennek a szabadságnak azért megvan az ára…
– Úgy gondolja, hogy a magány? Így értve igen. Ezt csak így csinálhattam végig megalkuvás nélkül. Ezt nem lehetett volna családdal, gyerekekkel. Ez biztos. Anyukámról kellett csak gondoskodnom, csak ő volt végig mellettem.
– Közben volt két házasság, megannyi szerelem, fellobbanás!
– Persze, persze. Szerelem volt, van, lesz, de tartós kapcsolat, férjhez menés már aligha.
– De Zsóka drága, akkor kimarad egy sor fantasztikus élményből: csöpögtethetne a férjura szemébe, kereshetné az elkallódott szemüvegét …
– Tudom, tudom, és törölhetném fel utána a mosdót, mehetnék cserélni a hallókészülékét… Igen, ezek az élmények valóban elmaradnak, amelyek egy hozzám életkorban alkalmas férfi úval rám várhatnának, de mondom, nem voltam soha telhetetlen, beérem azzal a magánnyal, amit hosszas, szívós, következetes munkával kiküzdöttem magamnak.
– Nincs is olyan, hogy megtetszene valaki, és úgy érzi, hogy jó lenne vele együtt lenni?
– Erre valók az álmaim. Ott tobzódhatok. Az ébrenléteim azonban tele vannak munkákkal, elfoglaltságokkal, teendőkkel. Azt nem vesztegethetem holmi illúziók kergetésére. Szerencsére van mire visszaemlékeznem.
– Hogyan találkozott Magdianyus szerepével? Hogyan csöppent a sorozatba?
– Még a szabadúszás éveiben Makó Mari castingproducer a filmgyárban rendre buzdított, hogy jelentkezzek mindenféle reklámcastingra. Nem számítottam amolyan tuti befutónak, amikor egyszer Mari szólt, hogy indul egy tévésorozat, szereplőket toboroznak, adjak le legalább egy fényképet és néhány sort magamról. Addig nyaggatott, amíg leadtam. 56 éves voltam, manökennek öreg, nagymamának fiatal, mi a csudát tudnának kezdeni velem? Meglepett egyáltalán, hogy behívtak próbafelvételre. Három nap múlva ültem a manikűrösnél, amikor csöngött a telefon. A producer hívott, és közölte, hogy én kaptam meg a sorozatban Kertész Magda szerepét. Kértem, hogy mondja el ezt még egyszer, csak kicsit lassabban! Na látja, mondta, ezért esett önre a választás, mert ilyen humora van! Hát így kezdődött… Valóban nem számítottam rá, gyakorlatilag semmit nem tettem érte, és no lám, amikor már a csendes nyugdíjas éveimet terveztem, a nyakamba zúdult egy olyan fokú figyelem, ismertség, szeretet, amiről sejtelmem sem volt!
– Szokták mondani, hogy a siker akkor is bajjal jár, ha korán jön és akkor is, ha későn. Nem félt ettől?
– Nem, mert én életem folyamán sikerként éltem meg mindazt, ami velem történt. Én sikerként éltem meg a csabai, a szegedi éveket is, ha éppen nem kaptam olyan szerepeket, akkor jártam előadóestekkel a környékbeli falvakat, és boldog voltam, hogy kis művelődési házakban mondhatok csodálatos szövegeket arra kiéhezett embereknek. Én soha nem kérni jártam a templomba, hanem megköszönni. Nem voltam becsvágyó, nem voltak különösebb igényeim, nem kértem soha kölcsön, mindig elégedett voltam azzal, ami adatott. Elengedtem a szerelmeimet, elváltam a férjeimtől, véget vetettem a kapcsolataimnak, ha azok már kezdtek üresedni.
– Gyerekre nem vágyott soha?
– Sokáig úgy éreztem, hogy nem találtam megfelelő apát megszületendő gyermekemnek, aztán idővel rájöttem, hogy talán én sem lettem volna igazán jó, odaadó anya. Valószínűleg a szabadság megszállottja voltam, és maradtam. Nagyon szerettem benne lenni a sorozatban, élveztem a forgatást, szerettem a partnereimet, szerettem azt a mérhetetlen szeretetet, ami áradt felém, sőt árad ma is, mégis volt erőm abbahagyni, volt erőm, bárhogyan is próbáltak marasztalni, kiírattam magam belőle.
– Miért? Egy ország kedvence volt, mindenki imádta…
– Úgy éreztem, hogy ez a Magdianyusság kezd korlátozni az életben és a pályán. Igazán soha nem bírtam a kötöttséget, emellett utazni szerettem volna, és eljátszani a színpadon néhány olyan szerepet, amire még vágytam. Semmi garancia nem volt, hogy hívni fognak akár nyúlfarknyi szerepre is, de gondoltam, megadom a lehetőséget a magam számára. Hátha eszébe jutok még valakinek… És akkor megkeresett a csabai színház akkori igazgatója, Fekete Péter, hogy mit szeretnék játszani, én pedig kértem, hogy Cecíliát a Csárdáskirálynőben. Tudtam, hogy kicsit istenkísértés, hogy nincs olyan hangom, hogy a híres Hajmási Pétert kiénekeljem, de bíztam, hogy megoldom én azt anélkül is! Sikerült. A színház történetének egyik legnagyobb sikerszériája lett az előadás. Ez szinte megismétlődött az Öreg hölgy látogatásával. Most pedig éppen a Macskajátékra készülök. Nem tartok attól, hogy valamikor is unatkozni fogok… Ott van még több rakás felhalmozott könyv is békéscsabai otthonomban…
– Ott van az otthona? Miért?
– Csabán vettem lakást. Ott mindenki ismer, mindenki szeret. Ha bemegyek a rendelőbe, az orvosok kijönnek a folyosóra, hogy köszönjenek, az üzletben megmondja az eladó, hogy ebből okvetlenül tessék vinni, abból pedig semmiképpen se! Ott biztosan a gondomat fogják viselni akkor, ha netán rá leszek szorulva.
– Van még olyan, amire nagyon vágyik?
– Ajándék már minden jó, amit kapok, akár az élettől, akár a pályától, akár az emberektől. Tudja, nemrég utaztam a zsúfolt 105-ös buszon, és amikor jeleztem, hogy le akarok szállni, a vezető megszólalt a hangosbeszélőben: „Drága művésznő, örülök, hogy velünk utazott!” Hát kaphatnék még többet ennél?!
Szegő András
Az interjú eredetileg a Nők Lapja 50. számában jelent meg.
Szöveg: Szegő András
Fotó: Nagy Attila
