Béke, avagy a kútba esett aktualizálás
Arisztophanész, az attikai mester alighanem csodálkozna. Nem, nem azért, mert Békéjét aktualizálták, a korszerűség tőle sohasem volt idegen: a görög komédia publicistájaként került a klasszikusok ormára. Hanem azért, mert a modern ruha annyira nem testére szabott, hogy az átdolgozóknak — Devecseri Gábornak és Karinthy Ferencnek — lépten-nyomon mentegetőzni kell. Hosszú percek telnek el az önigazolással, a várható ellenérvek kivédésével. És még csak nem is sajnáljuk, legalább ezzel is szállnak a percek, s az aforizmák. Mert a nagy nevettető humorának rakétáit á lobbanás pillanatában rendszerint eláztatják az aktuális bemondások,r a korszerű eszmei mondanivaló hordozói viszont önmaguk karikatúrájaként szinte tanácstalanul lézengenék a színpadon. Bertrand Russelltől Brigitte Bardot-ig mindenki szóhoz jut Hellaszban, csak éppen — nincs mii mondaniuk. A technikai, szcenikai ötletek görögtüze önmagában nem forrósíthatja át a színpadot, s Trügaiosz násza ettől sem válik valóban közérdekűvé. Nem a korszerűsítés, hanem csak a felemás, tartalmatlan és külsőséges modernizálás létjogosultsága dőlt meg ezzel a felújítással. De hogy az ‘illendő dicséret se maradjon el: Nagyajtai Teréz látványosan szép kosztümöket tervezett a bemutatóra.
Párbeszéd — szóban és írásban
A Katona József Színház műsorán szereplő különös párbeszéd szerzője Jerome Kilty. Hőse és voltaképpen „társszerzője”! G. B. Shaw. Műfaja: egy szerelem krónikája, levelekben elbeszélve. Bemard Shaw szerelmes leveleinek címzettje Mrs. Campbell, Anglia ünnepelt színésznője, a Pygmalion első Lizzie-je, akit évtizedeken át szoros szálak fűzitek a nagy írhez. Kapcsolatuk valóságos története elevenedik meg az irodalomtörténeti értékű levelezésből. Drámának ugyan ez a levéldialógus alig nevezhető, de azért két jelentős egyéniség vonzalma, párharca a történelem sodrában, fel-fel’lángoló szenvedéllyé mindig tartalmaz drámai elemeket is. Ahol azonban ez a feszültség alábbhagy, a néző figyelmét inkább az intimitásokra mindig felélénkülő kíváncsiság tartja ébren. Major Tamás maszk nélkül is illúziókeltő: Shaw szellemessége, »bohóc volta-* és a mögötte izzó szellemi nagyság még alakításának ritmusbeli zökkenőit is feledteti. Az anyja halálát elbeszélő monológ pátosztalan lírája forró színpadi hangulatot teremt. Lukács Margit Mrs. Campbell-e eltér a szövegből kibontakozó alaktól: szépsége túlságosan hideg, hiányzik belőle az a lobogó asszony! vonzás, amely elhiteti, hogy egy életen keresztül ilyen szorosan magához köthette Shaw-t és másokat is. Lukács Margit most is közelebb áll Évához, vagy Gertrudiszhoz, mint Lizzie-hez!
Vallomás — remekműben
Könnyel és vérrel – írta saját családjának tragédiáját századunk legmegrázóbb, lélekkavaróbb modem drámáinak klasszikusa, Eugene O’Neill.
A Hosszú az út az éjszakába — remekmű. Ebből következik, hogy ha tartalmát mondom — semmit se mondok róla. A morfinista asszony végső összeomlása, a méreg az alkohol és a betegség rombolása a Tyrone családban csak a jelenség, amely a színpadion megelevenedik. A lényeg ennél sakkal mélyebbre hatol. Mert a drámában ott izzik a hitét vesztett ember tragédiája, a magány keserve, az értelmetlen, örömtelen élet mérge.
A dráma bűvös négyszögében mindenki bűnös és mindenki áldozat ’is. Tyrone, a művész, aki egykor eladta művészetét és most már a szesz mámora se feledteti a poklot, amelybe belezuhant. S ebben a pokolban úgy érzi — morfinista felesége áldozata. Az asszonyra viszont valaha ő verte a kínzó bilincseket- előbb a szerelem vasából, később végzetes fukarságából, S ha most fájdalmat okoznak az apa szívének széthullott életű, züllöt fiai —, a felelősség láncolatában ismét az övé az első vétek. Mert az O’Neill-i bűvös kör voltaképpen nagyon is megfejthető. A pénz, az érte folytatott hajsza, a kapzsiság indította el a Tyrone család morális pusztulásának lavináját. És itt válik a lélektani dráma társadalmivá. Mert a Tyrone család tragédiája nagyon is szorosan gyökerezik a kor valóságában. A bűnök forrása, a pusztuló élet gyilkosa a jelenvaló anyagiasság, s az emlékekben élő nyomorúság. Én tudom, mennyit ér egy dollár — vallja a telekspekulációikba kapaszkodó egykori művész, akit valaha a kasszasikerek csillogása csábított el Shakespeare-tői. Tyrone kapzsisága volt a tanácsadó, mikor sok éve sarlatán orvosra bízta beteg feleségét, aki végül is, csillapítóival a méreg örvényébe taszította az asszonyt. S ugyanez a fukarság ássa meg most Edmund sírját is: apja sajnálja tőle a szanatóriumi kezelés költségeit. Lehangoló, nyomasztó világ. De látnunk kell, hogy az egyéni, családi problémák köre mind szélesedik társadalmi kör- és korképpé, egyetemessé és szimbolikussá is.
A Hamlet óta aligha született dráma, amelynek konfliktusa ilyen gazdagsággal foglalja magában egy emberi sorsforduló teljes problémavilágát. Mikor a függöny felgördül, a harc már éppen úgy eldőlt, mint egy Csehov drámában. A válságba jutott életek poklát már senki és semmi nem válthatja meg. És mégis a színpadi feszül it-ég rabulejt és szorításából a mikrofonon elhangzó dedikációtól Mary utolsó semmibevesző, révedé szavaiig mit sem enged.
A mű nagysága nemcsak a nézőnek, de az előadás alkotóinak is szárnyakat adott. Műnek nevezném az előadást is, mert méltó rá. Marton Endre a szereplők megválasztásán túl a színpadi atmoszférateremtésben is a dráma magaslatára ért. Dicsérhetjük rendezésének alapkoncepcióját, a hősök párharcában létrehozott feszültséget, a nyomasztó dráma költőiségének érzékeltetését, s az előadás mindvégig kimunkált kisebb mozzanatait is. Talán csak azt éreztük vitathatónak, miért nem kamaraszínpadon élt ezekkel a lehetőségekkel. (De ez már nem rendezési kérdés.) Önálló tanulmányt érdemelne a két Tyrone fiú — Kálmán György és Kállai Ferenc alakítása is. Kálmán egy alkatához közelálló, dekadenciával kacérkodó, a halálba szerelmes súlyos beteg, elvetélt költőt játszik — kitűnően. Kállai szerepének kulcsa: egy bomló egyéniség széthullása. Az alkohol szinte már szétmarta jellemének egykor összetartozó vonásait. Most már a szeretetnek és a gyűlöletnek is csak a parazsa maradt, s az is kihunyóban. Az utolsó fellobbanás, Jamie nagy kitörése sokáig emlékezetes marad. Bessenyei Ferenc az eszményi Tyrone. Azzá teszi testi alkata, zengő orgánuma, s az az emberábrázoló erő, amely egyszerre eleveníti meg és leplezi le Tyrone színészi szerepjátszását- A mozgásában levő teatralitás, s ahogy saját zengő hangjában gyönyörködik — itt Tyrone jellemének, a kikopott művész tragédiájának lényegéhez tartozik.
Végül — és csupa nagy betűvel — Somogyi Erzsiről. Jelzők helyett inkább az elmondhatatlant szeretném elmondani: mi minden fér bele Somogyi Maryjébe. A szerencsétlen életű, szépségét vesztő asszony nosztalgiája az ifjúság iránt, a hitét vesztett hívók tanácstalansága a világban, a beteg ember keserve, a morfinista rabságot jelentő szenvedélye, az űzött vad riadalma, a porbasújtott anya rosszat sejtő aggodalma. Az emlékeknek és a méregnek kiszolgáltatott ember mérhetetlen fájdalma, a bizalmatlanság őkozta sértés, s az egyre fokozódó megalázottság. Mindennek érzékeltetésére Somogy,inak két hangszere van: a hang és a mozgás. A méregdúlta szervezet fizikai és idegi labilitása hallatlanul gyors váltásokat követelt. A mondat elején fölényes hang hirtelen csuklik a megalázott asszony könyörgésébe, s a méreg-fűtötte szemrehányások tőszomszédságában izzik a tehetetlen önvád. S mindezt a művész nemcsak arcjátékában, de lépteinek diszharmonikus ritmusában, vállárnak rándulásában is kifejezi. A méreg hatását leplezni akaró, görcsösségbe merevedő fegyelem — amely mozgását annyira természetellenessé teszi — szemünk láttán oldódik egyre ingóbbá, lebegőbbé, míg végül az utolsó jelenetben már kísértetiesen testetlenné ritkul. Alakításának: legdrámaibb perceit az igazságtól valló menekülés rs a kényszerű szembenézés teremtette meg. Lírája az emlékeket idéző, szinte kislánnyá foszló ködalak vallomásában a legteljesebb. Vannak részvétkeltő és hátborzongató pillanatai. O’Neill könnye őt siratja, s a vér az ő drámájáról vall.
A színházi hétköznapok után egy remekmű méltó előadásával tett hitet a Nemzeti Színház a színház ünnepei mellett.
Földes Anna
Nők Lapja 1963/9. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Blaha Lujza tér, Nemzeti Színház. A Kár a benzinért! című film (rendező: Bán Frigyes) forgatása, előtérben Vass Éva színművésznő, mögötte a Revü tánckar 1964-ben (Fortepan / Bojár Sándor)
