Kérdés: Négy éve élünk együtt a barátnőmmel, meglehetős harmóniában. Hamarosan házasságot kötünk, gyerekeket szeretnénk. Nagyjából egyetértünk, a nevelési elveket illetően is, van azonban egy fontos dolog, amelyben alapvetően különbözünk és álláspontjaink nem közeledtek. Ez pedig a vallásosság kérdése. Én vallásos környezetben nőttem fel, s máig úgy érzem, hogy ebben a szemléletmódban megközelíthető egy földöntúli titok, amelynek évezredes, földi életet formáló szerepe mindenki számára közvetlen tapasztalattá is lehet, aki nem zárkózik el előle. A menyasszonyom viszont teljesen ateista. Ez eddig számunkra nem jelentett problémát. Az ő családjukban a Télapó hozta az ajándékot (ha jól tudom, ez így van sok nyugati országban is), nálunk a Jézuska. De ami a megszületendő gyerekek nevelését illeti, a barátnőm hallani sem akar a vallásos nevelésről, mivel szerinte a vallás butaság, menekülés a sikertelenség elől, felmentés saját hibáink alól. Ugyanakkor azt elfogadja, ha valaki felnőtt korában megtér, mert elfogadja valamelyik vallás tanításait. Viszont a gyereket nem akarja vallásosan nevelni. Én viszont ettől azért félek, mert szerintem, aki gyermekkorában nem ismeri meg az igazi tanításokat, könnyebben válik fiatalként az áltanokat terjesztő szekták tagjává, hiszen nem ismeri az eredetit. Hogyan találhatnánk meg mi, leendő szülők, ebben a fontos kérdésben a jó megoldást?
Válasz: Azt hiszem – azt remélem – hogy mindketten egyet fognak érteni abban, hogy a kisgyereknek mesélni kell. Márpedig a mese, az igazi mese, a nagy mese, a tündérmese, a népmese a maga csodáival, átváltozásaival, a jó és a gonosz harcával, melyben a legkisebb királyfi győzedelmeskedni tud a rossz felett – a kisgyerek világképének, sőt, vallásos világképének, vigasztaló és erőt adó hitvilágának, életkorhoz szabott formája és formálója. A hatodik és hetedik életév változásai után lassan megjelenik a mese mellett a monda, a legenda. Ezek az emberiség hitvilágának nagy történetei: az Ótestamentumi bűnbeeséstől és testvérgyilkosságtól, József történetein át Dávid királyig, s aztán a nagy európai és keleti mondák és regék, mitológiák. Úgy gondolom – s így tanultam szakmám jeles mestereitől -, hogy a kisgyerek eleve áhítatos lény. Lenyűgözően számol be erről a költő, például az ateista Szabó Lőrinc a nagyszerű Tücsökzenében. A gyerek világszemlélete animisztikus, úgy látja és úgy éli át, hogy mindennek, minden tárgynak is, kőnek is, szélnek, víznek lelke, animája van (s így beszélni tud). És mágikus. A kisgyerek számára a csodák, az átváltozások, a mindenhatóság érzése a természetes. Nagy érzelmi bizalommal tekint föl szüleire – amíg azok érzelmi biztonságot nyújtanak számára s ez az érzület az egyik alapja az atya és az isteni anya későbbi tiszteletének.
A rendelőben dolgozó pszichológusok nem egyszer tapasztalhatják, hogy a gyerekek miként fordulnak szembe a családban kötelezővé tett – s ezért nem egyszer képmutatóan és erőszakosan képviselt – világnézettel kamaszkorukban, legyen ez akár vallásosság, akár ateizmus.
Úgy gondolom, hogy az az ember tud választani, aki a választási lehetőségeket ismeri. A mi európai kultúránkban a zsidó-keresztény hagyomány ugyanúgy a művelődéstörténet része, mint a görög-római. Ezek megismerése vallástól és vallásosságtól függetlenül is fontos a felnövekvő ember számára.
A gyerekek életében nagyon fontosak a szokások és a szertartások. Ha az egyik szülő vallásos, a másik pedig nem, akkor helyes, ha a nem vallásos szülő nem ellenzi az egyszerű, néhány szavas esti imádságot. Ő maga esténként- a közös mesék után – esetleg énekelhet a gyerekekkel. A gyerekeknek nem árt meg, ha a két szülő e tekintetben kétféle — de egymást nem támadó, nem cáfoló — álláspontot képvisel. Az a fontos, hogy mind a kettő kongruens, azaz önmagával azonos, saját belső érzés- és képzeletvilágának megfelelő legyen. így a gyermek mindkét felfogásból tud erőt meríteni.
Ebben a helyzetben csak az tanácsolható, hogy senki ne adja fel – csupán a másik kedvéért- a maga felfogását, ne kényszerítse erre a másikat sem.
A modern pszichológia jelentős iskolái cáfolják azt, hogy a vallás „butaság, menekülés, felmentés” lenne. Nem foglalnak állást teológiai kérdésekben, de állítják, hogy a vallásos képzetek az ember lelki életének fontos összetevői, egyszerű megtagadásuk, kisöprésük sok bajt okozhat. Az „áltanokat terjesztő szekták” kifejezés helyett én inkább különböző felfogású felekezetekről beszélnék, nem felejtve el, hogy nem egyszer derült ki, esetleg máglyahalálra ítélt eretnekekről, hogy szentek, s természetesen minden felekezet úgy gondolja, hogy ő képviseli helyesen a tanítást a maga eredeti formájában.
Nők Lapja 1998/10. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
