Gyakran hajlamosak vagyunk a legkisebb nehézséget is hatalmas akadálynak látni. Ilyenkor nagyon is jól jönnek olyan inspiráló történetek, amelyek arról szólnak, hogy az esetleg nálunk sokkal rosszabb helyzetben lévők hogyan küzdöttek meg a saját problémáikkal, győzték le a körülményeiket – és önmagukat –, hogy végül elérjék az álmaikat.
A most 37 éves Jason Arday története pont ilyen, ami kicsit melengetheti a szívünket a nehéz napokon. A férfit márciusban professzorrá nevezik ki a nagyhírű Cambridge-i Egyetemen, amivel ő lesz az eddigi legfiatalabb fekete oktató a patinás intézményben. Ez azért nagy szó, mert jelenleg mindössze öt fekete ember professzor az egyetemen, a brit Felsőoktatási Statisztikai Hivatal hivatalos adatai pedig azt mutatják, hogy 2021-ben az Egyesült Királyság több mint 23 000 egyetemi professzora közül mindössze 155 volt fekete bőrű.
Nehéz kezdetek
Azonban ezt egyáltalán nem volt egyszerű elérnie: már óvodásként autizmussal diagnosztizálták. 11 éves koráig nem beszélt, 18 éves koráig írni és olvasni sem tudott, később pedig a tanulás mellett árufeltöltőként dolgozott. Ő viszont megfogadta, hogy egyszer Oxfordban vagy Cambridge-ben fog dolgozni, és semmilyen tanulási nehézség nem tántoríthatta el ettől. Arday a dél-londoni Claphamben született és nőtt fel egy négygyermekes családban. Tizenegy éves koráig csak jelnyelvvel volt képes kommunikálni, és gyerekkora nagy részét logopédusokkal és beszédterapeutákkal töltötte. A családjának azt mondták, hogy valószínűleg egész életében támogatásra lesz szüksége, de ő minden várakozással dacolt. Bár beszélni nem tudott, az ifjú Jason buzgón faggatta az őt körülvevő világot. „Miért hajléktalanok egyesek? – emlékszik vissza az BBC-nek, hogy milyen kérdések foglalkoztatták. – Miért van háború?” Édesanyja döntő szerepet játszott önbizalmának és képességeinek fejlesztésében. A zene széles skálájával ismertette meg, abban a reményben, hogy ez segítheti a nyelvi fogalmak megértését. De ez indította el a populáris kultúra iránti egész életen át tartó érdeklődését is, amely kutatásainak egy részét is jellemezte. Mentora, egyetemi oktatója és barátja, Sandro Sandri támogatásával Arday professzor végül tizenéves kora végén kezdett el olvasni és írni.
Miután két GCSE-t (nagyjából a kis érettséginek felel meg, amit a brit iskolákban 16 évesen tesznek, és ezután nem kötelező továbbtanulni) szerzett testnevelésből és textilből, a Surrey Egyetemen testnevelésből és pedagógiai tanulmányokból szerzett diplomát, majd testnevelő tanárrá képezte magát. Tanulmányait úgy finanszírozta, hogy részmunkaidőben egy élelmiszerboltban és drogériában dolgozott. Tíz évvel ezelőtt, még a PhD-tanulmányai alatt édesanyja hálószobájának falára írt egy sor személyes célt. A lista harmadik helyén ez állt: „Egy nap Oxfordban vagy Cambridge-ben fogok dolgozni.” Mindez március 6-án ez az álom valósággá válik. „Bármennyire is optimista vagyok, egyszerűen nem gondoltam volna, hogy ez megtörténik – mondta. – Ha fogadni akarnék, akkor is olyan nagy volt az esély rá. Ez egyszerűen őrület.”
Rendszerszintű a kudarc
Elmondása szerint egy viszonylag hátrányos helyzetű területen felnőve, majd iskolai tanárként dolgozva első kézből szerzett betekintést azokba a rendszerszintű egyenlőtlenségekbe, amelyekkel az etnikai kisebbségekhez tartozó fiatalok az oktatásban szembesülnek. Történetének üzenete más, alulreprezentált háttérrel rendelkező fiatalok számára az, hogy minden lehetséges. „Tudtam, hogy nem feltétlenül rendelkezem hatalmas tehetséggel, de tudtam, hogy mennyire akarom, és tudtam, hogy milyen keményen akarok dolgozni.” Ez azonban nem csak az egyéni erőfeszítéseken múlhat, szerinte a rendszernek is meg kell változnia. „Még mindig rengeteg terület van, ahol fejlődni kell, ahogy az egész ágazatban. Az ágazat problémájának nagy része az, hogy nagyon fenntarthatatlan módon működik. Gyakran a fekete és etnikai kisebbségi szakemberek és akadémikusok munkájára támaszkodik, akik ezt a munkát javadalmazás és elismerés nélkül végzik.” Kiemelte a BBC 2018-as kutatását is, amely szerint a fekete és etnikai kisebbségi akadémikusok kevesebb honoráriumot kapnak, mint fehér társaik: a fehér akadémikusok átlagosan 52 000 fontot, a fekete akadémikusok pedig 38 000 fontot keresnek (évente).
Itthon is hasonló a helyzet az oktatásban
Több elemző is úgy véli, hogy a romák leszakadásának és kirekesztettségének egyik legfontosabb oka a nagyon alacsony iskolai végzettség. A Népszámlálás 2011-es adatai alapján a 15 évesnél idősebb romák 58 százaléka legfeljebb általános iskolát végzett, további negyedük-ötödük (23% százalékuk) viszont nem fejezte be a 8 általánost, azaz a roma népesség négyötöde (79 százaléka) legfeljebb alapfokú végzettségű, 5 százalékának van érettségije, és csupán 1 százalékuknak van diplomája. A nők körében ennél még rosszabb a helyzet: 27 százalékuk nem fejezte be az általános iskolát, szemben a férfiak 19 százalékával, míg a legfeljebb 8 osztályt végzettek, illetve a szakmunkás végzettséggel rendelkezők körében 3, illetve 7 százalékponttal maradnak el a férfiaktól – írja az ujegyenlőség.hu. Mindezeket nem kognitív képességbeli különbségek okozzák, hanem strukturális hátrányok, magyarán a kisebbségiek helyzetébe gyakorlatilag kódolva van az alacsonyabb iskolai végzettség, ami alacsonyabb társadalmi státuszhoz is vezet – így pedig létrejön egy ördögi kör. Ha pedig valaki Ardayhoz hasonlóan tanulási nehézségekkel küzd, és/vagy fent van az autista spektrumon, az szinte emberfeletti akadály elé állítja mind őt, mind pedig a családját, amit önerőből, rendszerszintű támogatások nélkül csaknem ellehetetleníti a továbbtanulást. Többek között számukra (is) nyújt segítő kezet a főleg hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő gyerekekkel foglalkozó Élményakadámia Közhasznú Egyesület, aminek vezetőjével nemrég mi is interjúztunk.
Kiemelt kép: Jason Arday
