Egyelőre keveset tudni arról az állapotról, amelynek lényege, hogy valaki képtelen elviselni, ha mások kényszermozgásokat végeznek körülötte – például rázzák a lábukat, dobolnak az ujjaikkal vagy egy hajtincset pödörgetnek. Egy a Scientific Reportsban közzétett kutatás (amely nem mellesleg a témában a legelső) azonban arra jutott, hogy a mizokinézia névre keresztelt jelenség egészen gyakori: nagyjából minden harmadik embert érint valamilyen szinten, emiatt pedig feltételezhető, hogy valójában nem is betegségről (az egyszerűség kedvéért mi ebben a cikkben így hivatkozunk rá), hanem sokkal inkább egy általános, ugyanakkor eddig kevéssé ismert társadalmi jelenségről lehet szó.
A kutatás során a British Columbiai Egyetem (UBC) munkatársai több mint 4100 személynek tették fel az alábbi kérdést:
- Előfordult már, hogy erős negatív érzéseket, gondolatokat vagy fizikai reakciókat váltott ki önből, amikor más emberek ismétlődő mozdulatait (például lábrázást, ujjakkal való dobolást vagy rágógumizást) figyelte?
Erre pedig több mint egyharmaduk határozott igennel válaszolt. Az UBC pszichológusa, Todd Handy ezt úgy foglalta össze, hogy a kényszermozgások a kísérleti alanyokra „érzelmileg negatívan hatottak, (az egyének) olyan reakciókat tapasztaltak, mint a düh, a szorongás vagy a frusztráció, de a társas helyzetekben, valamint munkahelyi és tanulási környezetben is kevesebb örömüket lelték.”
A szóban forgó reakciónak neve is van már a tudományban: mizokinéziának, azaz görögül „a mozgás gyűlöletének” keresztelték el (hasonlóképpen, mint a mizofóniát, ami bizonyos hangok gyűlöletét jelenti, pontosabban olyan, mások által hallatott zajok gyűlöletét, mint például a csámcsogás, a szürcsölés, a hangos nyelés vagy a torokköszörülés). A kutatás arra az eredményre jutott, hogy a mizokinéziával bizony érdemes lenne többet foglalkozunk, hiszen a „betegség” nagyban befolyásolja a benne szenvedők mindennapjait, és rengeteg stressznek teszi ki őket.
De mégis miért van ránk ekkora hatással, ha valaki más öntudatlanul ficánkol mellettünk?
Fontos először is leszögezni, hogy a tanulmány kimondta: a mizokinézia esetében egy spektrumról beszélhetünk, azaz nem egyforma mértékben zavaró mindenki számára a másik ember babrálása (érdekes módon például a kutatás eredményei szerint az idősebbek érzékenyebbek ilyen szempontból). A kutatók azt is kiemelték, hogy
a folyamatos mocorgás hátterében általában a kényszeresen mozgó ember belső feszültsége áll, amit lábrázással, dobolással vagy épp rágózással próbál valamelyest oldani – sokszor azonban végeredményben csak annyit ér el vele, hogy a kényszermozgást a környezetére is „átragasztja”, azaz egyre többen kezdenek nyugtalankodni.
A kutatók feltételezései szerint ez az úgynevezett „tükörneuron-rendszer” működése miatt is történhet így, de ezt a feltételezést még vizsgálják.
De nem csak az a baj, hogy szörnyen irritál bennünket a másik ember viselkedése: a kutatás során az is kiderült, hogy mások kényszeres mozgása a koncentrálásban is jelentősen akadályozza a mizokinéziásokat. A magasabb szintű mizokinéziával küzdők memóriateljesítménye azokhoz képest is rosszabb volt, akik nem számoltak be semmilyen érzékenységről – és azokhoz képest is, akik náluk alacsonyabb érzékenységi szintet mutattak.
Ez azért is érdekes, mert az általános emlékezőképességük nem maradt el a többiektől, tehát feltételezhető, hogy valóban a másik ember mocorgása akadályozta meg őket abban, hogy kellően odafigyeljenek.
Bár a kutatók munkája ezennel még közel sem ért véget, az egyelőre egyértelműnek tűnik, hogy a mizokinézia nemcsak egy-egy kellemetlen élmény megtapasztalásáról szól, hanem egyes esetekben teljesen megváltoztathatja a benne szenvedő betegek érzékelését is. Annak érdekében, hogy a lehető legpontosabban érzékelhessék, mi történik körülöttük, a betegek gyakran különböző stratégiákat fejlesztenek ki – így tudnak megbirkózni rendkívül negatív érzéseikkel és figyelmük elkalandozásával (a szóban forgó stratégiák között említették például, hogy megpróbálják kizárni a kényszeresen mozgó személyt a látóterükből, de néhányan kognitív viselkedésterápiához folyamodtak a cél érdekében).
A mizokinézia társadalmi hatásai tehát kétségkívül súlyosak lehetnek, ezért nagyon is érdemes több kutatást és beszélgetést folytatni erről az egyelőre rejtélyesnek vélt „betegségről”. Szerencsére már most is egyre többen szereznek tudomást a mizokinéziáról: a TikTokon például több mint egymilliószor kerestek már rá a #misokinesia címkére, és az Instagramon is egyre több ilyen megjelölésű bejegyzésre bukkanhatunk. „Azoknak, akik mizokinéziában szenvednek, annyit üzennék, hogy nincsenek egyedül. A kihívások (amelyekkel szembe kell nézzetek) gyakoriak és valódiak” – hangsúlyozta Handy.
Kiemelt kép: fizkes/Getty Images
