Kérdés: Már megszoktam, hogy a hatodikos kislányom, aki egyébként jó tanuló és jó gyerek, rendszeresen hoz haza beírást az iskolából. „Fecsegett!” „Nevetgélt!” – és ehhez hasonlókat. Csakugyan cserfes kislány, sok a barátnője az osztályban, szeret beszélgetni. (Ő ugyan azt mondja, csak akkor beszélget, amikor semmi újat nem tanulnak, az óra rettenetesen unalmas, és akkor is nagyon halkan, suttogva, hogy ne zavarjon. Én ezt el is hiszem neki.) Az is igaz, hogy, legalábbis egyelőre, a jó kedélye töretlen. Remekül tud mulatni, két évvel kisebb testvérével, húgával és a barátnőivel, barátaival, unokatestvéreivel együtt. Azt is megértem, hogy ezzel együtt az órát biztosan zavarhatja, így hát a tanárnőnek is igaza van, hogy beír ilyesmit (ha egyáltalán kell üzengetni a szülői ház és az iskola között, és nem ott helyben kéne a dolgot elintézni, ahogyan a családi problémákat is itthon intézzük el). Most azonban újabb beírás érkezett, amikor leesett az első nagy hó. „Hógolyózott!” Amikor elolvastam, elnevettem magam, viszont a férjem dühöngeni kezdett. Azt szerette volna beírni az aláírása elé, hogy „Hát aztán? Mért baj az?” Erről lebeszéltem. De az én oldalamat is furdalta a kíváncsiság, utánakérdeztem, hogy esetleg az úttesten hó golyóztak-e, vagy valami mást helytelenséget követtek-e el? Nem. Először az udvaron — ahová egyébként nem szabad kimenni -, aztán az utcán, a járdán hógolyóztak. Most is azt csináltam, amit mindig is teszek ezekkel a beírásokkal, simán aláírtam. De az iskola (a tanárnők) iránti megértésem most visszamenőleg is elpárolgott. Már miért ne fecsegne-csacsogna egy tizenkét éves kislány, és miért ne nevetgélne, ha folyamatosan jó kedve van, és mindig eszébe jut valami? Csak én képzelném azt, hogy lehetnének olyan iskolák, melyek felhasználnák a gyerekek beszélőkedvét és derűjét, és akár maguk szemeznének hócsatát (horribile dictu! akár a tanórák helyett), amikor leesik az első hó? Ön miként látja ezt? Mindez elképzelhetetlen?

Válasz: „Hógolyózott!”

Én is először jót mulattam, aztán elszomorodtam. Remélem, ez a beírás ritkaságszámba megy, de azért nem mondhatnám, hogy ne volna jellemző, ne jellemezné jó néhány évre, évtizedre visszanyúlóan és ma is iskolai állapotainkat.

A gyerek, a maga életkori sajátosságaival – és viszonylag gyorsan változó életkori sajátosságaival – még ma is gyakran zavaró tényező az iskolában. Intézményközpontú iskoláink vannak – mint Mérei Ferenc szokta volt mondani -, nem pedig gyerekközpontúak. Ez azt jelenti, hogy az iskola nem a gyerekből, a gyerek életkoronként változó testi-lelki-szellemi tulajdonságaiból és ezzel összefüggő szükségleteiből indul ki a maga fejlesztő munkájában, hanem az előírásokból – amiket ott fönt valahol találtak ki, élő gyerekektől jó távol, íróasztalok mellett -, tantervekből, tankönyvekből, követelményrendszerekből. Végrehajtja a gyereken a rendelkezéseket. A kontinensen ennek az iskolának van hagyománya, ez az iskola nevel hivatalnokokat, katonákat, alattvalókat. (Csehov azt írja egy levelében, hogy „egész életünk nem elég arra, hogy kiizzadjuk magunkból azt a rabszolgát, akivé az iskola tett bennünket”.) A gyerekközpontú iskola viszont állampolgárokat nevel vagy nevelne – erre tesznek erőfeszítéseket a demokráciák iskolái, minél nyugatabbra megyünk, annál egyértelműbben.

Igen, azt hiszem, igaza van a kislányának, nem szabadna, hogy az órák unalmasak legyenek. És – a jó tanárok dicsőségére legyen mondva – sokszor ma sem azok, bár sok ballaszt nyomasztja a tehetséges tanárokat is. Én is úgy gondolom, hogy az iskolákban jól „felhasználható” volna a gyerekek beszélőkedve és derűje – és vannak is olyan pedagógiai rendszerek, amelyek minden reggelt beszélgetéssel kezdenek, ami alig felmérhetően fontos a gyerekek fejlődése, fejlesztése és lelki egészségük megóvása szempontjából. (Ilyen beszélgetésekre teremtenek lehetőséget általában reggel, vagy néha máskor a gyerekközpontú iskolák és az alternatív pedagógiák.)

Igen, abban is igaza van, jól elképzelhető, hogy az iskola maga szervez hócsatát, és gondot fordít arra, hogy a gyerekeket megfürdesse abban az érzéki élményben -látványban, tapintásban, illatban vagy akár ízlelésben -, amit a hó jelent; megfürdesse a hóban. Ismerek olyan iskolát, ahol kiviszik a mikroszkópot, vagy legalábbis a nagyítót, hogy megvizsgálhassák a hópelyhek fantasztikus variációkat felmutató kristályos szerkezetét.

Az ön nevetése tehát épp olyan helyénvaló volt, mint a férje dühöngése. Mint ahogy az is csak helyeselhető a jelenlegi helyzetben, hogy a fent idézett beírásokat mind simán aláírta.

Ha netán a gyerekek fennakadást okoztak a közlekedésben azzal, hogy a járdán hógolyóztak – miután kitiltották őket az iskolaudvarról! -, ha esetleg valamiféle járókelő tiltakozott volna az őt ért inzultus miatt, akkor a beírásban ezt fel kellett volna tüntetni.

De ilyesmi feltehetőleg nem volt, maga a hógolyózás volt a fegyelemsértés.

Már csak ezért is, hogy kívülállók sérelmét elkerüljük, az iskolának kellene lehetővé tennie a hóval való játékot és a hógolyózást. Mert, persze, az a mellékkörülmény is elképesztő, hogy az iskolaudvarra – sok helyen se télen, se nyáron – nem lehet kimenni. Persze, tudjuk: a gyerekek behordják a sarat, a latyakot, vagy ha éppen száraz az idő, felverik a port… Léteznek. Mozognak. Ki-be járkálnak. Mindennek a lehetősége számukra testi és lelki értelemben egyaránt nélkülözhetetlenül fontos volna, és a többit lábtörlővel, fűrészporfelszórással, takarítással kellene megoldani.

Nők Lapja 1999/10. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images