Február nyolcadika volt, szerda. Csillaghegyről Hűvösvölgybe kellett eljutnom. Délelőtt indultam, nem sokkal múlt tíz óra. Azoknak a napoknak az egyike volt ez a szerda, amikor narancssárga fénnyel kelt föl a nap. A hőmérő még reggel nyolckor is mínusz öt fokot mutatott, de olyan tűző napsütés borult a földre, hogy hamar fagypont fölé ugrott a hőmérséklet. A sötét, örökké borús téli napok után ettől a fényességtől valami, akár földöntúli boldogságnak is nevezhető érzés köszöntött a rosszkedvű világra. Mintha az emberek is átvettek volna valamit ebből a ragyogásból. A fűtött héven egy fiatal lány levetette a kabátját, horgolt, kivágott nyakú, vidám-csíkos trikócska volt rajta. A mezítelen karok úgy világítottak a sötét télikabátok karéjában, mint odakint a napsütés. A lány olvasott. Szemben ült velem. Egy kopott borítójú, regényforma könyv volt a kezében, sokért nem adom, ha tudom, hogy mi. Akkora kontraszt volt az olvasó, meztelen karú lány és a sötét pufidzsekikben telefonjaikat nyomogató többi utas között, hogy nem bírtam ki. 

– Bocsásson meg, megkérdezhetem, mit olvas? – A lány fölemelte a fejét, csodálkozva rám nézett. 

– A dédimamám könyvei közül emeltem le, csak úgy találomra… – És felém fordította a borítót. Katajev: Távolban egy fehér vitorla, olvasom. Kedvesen bólintott, nekem meg le kellett szállnom. 

Ilyen antréval indult az utazásom Hűvösvölgybe. Leszállok a hatosról. A Széll Kálmán téren harmonika­szó üti meg a fülemet. Az ismerős, első világháborús katonanóta melódiája úgy húz a harmonikás felé, mintha valami láthatatlan szállal oda lennék kötözve. A sínektől nem messze valami széken ül, mellette a földön a harmonika tokja. Parasztember. Nem idevalósi. Hatvanéves? Hetvenéves? Amikor nem itt ül, akkor fát vág, kaszál, lovat fog be kocsiba vagy szán elé – ilyeneket fantáziálok. A kucsma. A kucsma a fejéről, az hiányzik. Fülére húzott vastag kötött sapka, kezén ötujjas cérnakesztyű, így muzsikál. Guggolva pénzt teszek a tokba, többet, mint amit adni szoktam, felállok. A nap ezerrel tűz, áldott meleget ont. Egy lámpaoszlopnak támaszkodom. A muzsikás felé néz a fejem, úgy, hogy a nap is éri az arcom. Becsukom a szemem. Hallgatom a harmonikaszót. Sokáig. Lassan elkezdenek folyni a könnyeim. Hagyom. Ekkor elhallgat a muzsika. Pillanatnyi csend. Amikor újrakezdi, énekli a strófákat sorban. „Nem látlak én téged soha, soha, sohasem. Te sem látod, hogy érted könnyes a szemem. Nevedet hiába mondom, könnyemet hiába ontom…” 

Nem tudok parancsolni a köny­nyeimnek. Egyre csak folynak. Messze járok. Úgy nyolcszáz kilométerre innen, valahol csángóföldön. Gyimesben. Hidegségben. A Jávárdi pataka mentén. Egy másik muzsikásnál.
Furulyája, hegedűje elhallgatott…

A harmonikás elénekli az összes versszakot. Ölébe engedi a hangszerét. 

– Baj van? – kérdi. 

– Ma temetik Hidegségben a legjobb gyimesi furulyást. Hegedűsnek se volt utolsó. 

A harmonikás leveszi a sapkáját, mellére szorítja.

– Nyugodjék – mondja. 

Hallgatunk.

– Hová valósi? – kérdem.  

– Erdély. Zágon. Tudja, Mikes Kelemen faluja. Odavaló vagyok.

Úgy mondja, Árdély. Elköszönünk. Megyek az ötvenhatos megállójához. Kis csönd után meghallom
a harmonikaszót. 

A nap tűz. Mintha áldást ontana mindenekre.

Fotó: Falus Kriszta