Kedd, tizenegy óra. A Jánoshalmi Hunyadi János Általános Iskola kéleshalmi telephelyére érkeztünk egy olvasói levél alapján. Az iskola egyetlen jól felszerelt tanteremből, számítógépes helyiségből, mellékhelyiségekből és tornateremből áll, az épület másik felében óvoda működik. A tanintézmények egy kistelepülésen megtartó erővel bírnak, még akkor is, ha itt történetesen már csak alsó tagozat működik, egyetlen összevont tanulócsoport, mindössze tíz gyerekkel. Hiszen ilyen már rég nincs! – gondolhatnánk. És mégis van.
Adrika néni – így szólítják tanítványai a fekete hajú, mosolygós szemű tanítót, Hornyák Adrient –
éppen arról faggatja az ő „kis gyöngyeit”, mit segítettek otthon hétvégén. A kicsikből ömlik a szó. Kisbárányt simogattam, segítettem apának behordani a tüzelőt, fára másztam, megkergettem a kakast az udvaron – sorolja a másodikos Ádám lelkesen, miközben egyik lába már kinn is a padból, legszívesebben nyargalna az iskolaudvarra. Nővére, a harmadikos Zsófi szelídebb természet, rajzolgatott, meséli, vasárnap meg ebédet főztek a mamával. A negyedikes Peti pedig azzal büszkélkedik, mi mindent bízott rá az édesapja: még fát is aprított, meg segített a kicsik körül, merthogy nyolcan vannak testvérek.
– Éc már jön az új kictecóm! – feszít az első padban a testvére, Kristóf, az egyetlen elsős a tanulócsoportban.
– Már foglalkozik vele egy logopédus – súgja oda nekem a tanító néni. – Nem mondom, hogy könnyű Kristófot tanítani, de én pont az ilyen kihívásokért választottam ezt a pályát. És itt van elég idő minden gyerekre! Mire felsőbe kerül, tisztán fog beszélni, és ha lassan is, garantáltan meg fog tanulni írni-olvasni.
Szeretném, ha szeretnél
A tanító néni kettőt tapsol, jelezvén, hogy kezdődik az óra, és megkéri a gyerekeket, mondják el együtt Gazdag Erzsi versét: „Jancsi bohóc / a nevem, / Cintányér a / tenyerem. / Orrom krumpli, / szemem szén, / Szeretném, ha / szeretnél” – azzal mindenki szívet formál az ujjaival. Ez a kis lélekmelengetés Adrika néni napi rituáléja, ebben a szellemben neveli a keze alá adott gyerekeket. Kiabálás itt nincs, meg hátratett kézzel ülés sem, viszont vannak érdeklődő szemek és nyitott fülek. Apropó, fül! Adrien a másodikosok számára kitűz három apró képet a táblára: egy fület, egy halat és egy polcot. Az a feladat, hogy ismerjék fel, mit ábrázolnak a képek, és írjanak mindegyik szóval egy-egy mondatot. Zsombor és Ádám máris nekilátnak. A másik tanítónő, Csernák Anita – párban viszik az osztályt Adriennel – feltűnés nélkül odahúz egy széket Zsombi mellé. El szokott kélni neki a segítség.
Közben Adrien a harmadikosoknál terem. Ők a legnépesebb csoport, két lány és két fiú: Zsófi, Ramóna, Anas, Erik. Anasnak pakisztáni származású az édesapja, és vajdasági magyar az édesanyja. Már most beszél magyarul és angolul, okos, mint a nap, azonnal megérti, mi a feladat: állapítsd meg a munkafüzetben felsorolt igékről, hogy történést vagy cselekvést fejeznek-e ki! A megoldókulcs a tabletjükön található – mindenkinek van! –, így maguk ellenőrizhetik a leckét. Adrika néni hangosan elmondja: ha az eső szitál, az történés, de ha anya szitálja a lisztet, az cselekvés. Ádám erre hátraszól, hogy hát persze. Így tanítják egymást az évfolyamok.
Most a negyedikesek következnek, név szerint Ádám, Peti és Donát. A tő-, sor- és törtszámneveket kell csoportokba rendezniük. Egy pillantás a táblára, ott áll az összes tudnivaló, és kezdődhet az önálló munka. Most jött el az ideje a kis elsősnek! A tanítónő egy c betűt kerekít a táblára, tőle jobbra és balra magánhangzók. A kisfiúnak ezeket kell hangosan összeolvasnia. Kicsit döcög még, de nagyon igyekszik, a tanító néni megsimogatja a buksiját.
– Most írjunk a füzetbe tíz c betűt! – kéri. Kristóf keze alatt már gömbölyödnek is a c-k, titokban a bal keze ujjacskáin számolgatja őket.
Mintha csak otthon lettem volna
Nem lehet könnyű négyfelé figyelni, négy alsó osztályos tananyagból felkészülni, óravázlatot írni. Minden csodálatom a tanítónőé. Ekkor Adrien ismét tapsol, vége a magyarórának. Hál’ istennek itt nincs csengő, senkinek nem ugrik tőle görcsbe a gyomra, mint nekem annak idején. Kézmosás, terítés, és Kati néni, a takarítónő, Adrien jobbkeze, már meri is tele a gyerekek tányérját tojáslevessel. Hm, finom! A nagyobbak sorba állnak repetáért. Hát még a túrórudi! Otthon nem minden gyereknek jut osztályrészül. A srácok elégedetten kitódulnak az udvarra.
– Na, most kitombolhatják magukat! Néha össze is verekednek, mint a kiskakasok – mormogja az orra alatt Kati néni. – Régen valahogy nyugodtabbak voltak a gyerekek. Az a sok ostoba mese! Én harmincegy éve dolgozom ebben az iskolában, és nagyon szeretem a meséket. Múltkor is keresgélek a televízióban, de mindenütt csak azok a kockafejűek, meg az öldöklő robotemberek. Nem is értem, mit beszélnek. Csoda, ha a gyerekek ingerlékenyek? Amúgy helyesek. Reggel fél hatra jövök, néhányan már itt állnak az ajtó előtt, mert a szülők korán járnak dolgozni. Leülnek hátra a szőnyegre, és rajzolgatnak…
Itt tart, amikor megjelenik az ajtóban egy szülő. Ádám és Zsófi édesanyja, Rabb Katalin mutatkozik be. Ide járt ő is, árulja el, Adrika néni keze alatt tanult. Ez már akkor is nagyon jó iskola volt! Amikor felső tagozatba került Jánoshalmára, nem is akadt gondja a tanulással. De ezt sokkal jobban szerette, mintha csak otthon lett volna… Megáll kicsit a beszédben, vágyakozva körbetekint: ez a sok könyv és játék akkor még nem volt! Csak azt sajnálja, hogy végül mégsem érettségizett le. Terhes lett az első gyerekével. A fia már felnőtt, ő is ide járt, most meg a két kicsi tanul Adrinál. Gondja lesz rá, hogy ők már a vizsgáig is eljussanak. De szaladnia kell, csak egy órára engedték el a kacsatelepről, ahol dolgozik.
Digitális mindentudók
Anita, a másik tanítónő összetrombitálja a srácokat. Környezetismeret-óra lenne, azt ő tartja, meg a technikát és a testnevelést is, addig Adrien adminisztrál. Huszonöt órájuk van hetente, ő közben Jánoshalmán is tanít. De itt jobban szeret. Adriennel derűsen rágyújtanak egy nótára: „Katalinka, szállj el, jönnek a törökök…” A kicsik együtt fújják velük, és már pedzegetik, hogy ebből bizony szabad foglalkozás lesz. Azonnal felélénkülnek. Zsófi és Ramóna a digitális táblán játszanak, gyakorolják az emlősökről szerzett ismereteiket. A tanítónő titkon figyeli őket, és elragadtatva odakiált, hogy másnap beír nekik egy ötöst a naplóba. Anas és Erik ezalatt buzgón rajzolnak a tabletjükön, Peti pedig a nagyfiúkkal legórobotot épít. A végén állítólag majd repülni fog. De van 3D-s nyomtatójuk is, dicsekednek, kulcstartókat fognak vele nyomtatni, már szoftvert is írtak rá Ervin bácsival. Elkerekedik a szemem.
– El se hiszed, mennyire otthon vannak a digitális világban! Ha nem boldogulok az eszközeinkkel, azonnal a segítségemre sietnek – meséli Adrien. – Kéthetenként van informatikaórájuk, beveszik magukat a hátsó terembe, és beletemetkeznek a számítógépekbe. Mindenkinek jut egy. Nagyon más világ van ám, mint amikor én kezdtem huszonöt évvel ezelőtt! Emlékszem, képesítés nélkül tanítottam itt egy évet, a nagynénémet helyettesítettem. Az ő helyére kerültem, amikor nyugdíjba ment, addigra elvégeztem a tanítóképzőt. Mióta az eszemet tudom, tanítónő szerettem volna lenni! Tetszett, ahogy tapsol az órán – neveti el magát. – Anitával remekül működünk együtt, én vagyok az osztályfőnök, így többet lehetek a gyerekekkel. Sok közöttük a hátrányos helyzetű, egyre nehezebb munkát találnia errefelé a szülőknek, és néhányan a közeli tanyákon élnek. Jut eszembe, Erik, mindjárt indul a buszod! – noszogatja az egyik tanyasi kisfiút, majd folytatja. – A szívem csücske ez az iskola. Van a faluban olyan család, akiknek minden gyerekét én tanítottam. És nem akadt még diákom, aki ne vette volna könnyedén az akadályokat felsőben. Nézd meg a tablókon, öt évvel ezelőtt még tizenkilenc gyerek járt ide. Sajnos fogyunk…
Gyalog a tanyáról
– Néha talán túl sok energiát fektettem a munkámba, a lányomra is fordíthattam volna – mélázik el Adrien.
Lili, az emlegetett lány, bölcsészhallgató Budapesten – ő küldte el az édesanyjával készített interjúját a szerkesztőségbe, ezért vagyunk most itt – eddig csak a sarokból figyelt, de most közelebb húzódik, és meleg tekintettel végigsimít az anyukáján:
– Valóban sokszor későn ért haza, de én tudtam, hogy a tanítás a szenvedélye. Csodáltam érte. Nekem nem lenne ennyi türelmem a gyerekekhez. Az iskolában anya egészen más ember ám! Velem például otthon soha nem emelte fel a hangját, de amikor először eljöttem vele a suliba, egy másik, szigorúbb nőt láttam. Tekintélye van a diákjai előtt.
– Nyaranta tábort is szervezünk – veszi át a szót Adrien –, és oda Lili mindig eljön velem. Tavaly, emlékszem, első nap kifakadt: „Anya, ha így fogsz kiabálni, hazamegyek!” De nem is kell kiabálnom, a gyerekek észreveszik, ha haragszom, és azonnal megjuhászodnak. Mindenfélét kitalálok nekik. Van tökfaragó délután, aztán jótékonysági bál, amire az egész falu eljön, és az összegyűlt pénzt elkiránduljuk. Egyik évben Budapestre utaztunk, láttad volna, mekkora örömöt szerzett nekik a mozgólépcső! Vagy az ottalvós buli! Talán azt szeretik a legjobban. A vakáció előtti napokban szervezzük, minden gyerek hoz otthonról pizsamát, napközben játszunk, aztán az én kis gyöngyeim bekuckóznak a tornatermi matracokon, én meg álomba mesélem őket. Ha újraszületnék, akkor se választanék más szakmát!
Közben Donátért megérkezett az édesapja, Gyetvai Imre. Ritka, hogy valaki Jánoshalmáról ide íratja a gyerekét az osztatlan csoportba. Vajon miért?
– Egy ismerősöm ajánlotta Adrient. Elkértem a telefonszámát, és Adrika meghívott minket egy órára. Csokival, matricával fogadták a fiamat, ezzel el is dőlt a dolog. Én csak egyet kérdeztem a tanítónőtől: ha a fiam másodjára sem érti meg a feladatot, harmadjára is elmagyarázza neki? Mire ő azt válaszolta, igen, innen addig nem megyünk haza, amíg mindenki el nem sajátította az anyagot. De ennek nem az az ára, hogy megutálják az iskolát! Donát nagyon szeret ide járni. Láttam rajta, milyen szívesen jön újra a Covid után.
Nehéz volt az az időszak – nyög fel.
– Fogalmam se volt, hogy fogjuk megoldani a távtanulást, de Adrien ezt is szépen kitalálta. Néhány gyerekkel videózott, másoknak e-mailben küldte el a feladatokat. Féltem, hogy lemarad a fiam, de ahogy visszatértek, elkezdtek ismételni, és pillanatok alatt beérték magukat. Donát folyton fülel, oda-vissza fújja a négyosztályos anyagot. Csak az írása ne lenne olyan csúnya!
– Nem csúnya az! – veti ellen Adrien. – Nagyon is egyéni, szálkás írás.
Lassan vége a napnak. A tanítónő összeszedeti a játékokat. Ma úgy alakult, hogy egy gyereket ő visz haza autóval, a többiek szépen hazabattyognak, vagy jönnek értük. Őt is várja már a családja meg a két kutyája Jánoshalmán, onnan jár ki Kéleshalomra.
– Mintha Móra Ferenc Kincskereső kisködmönében jártam volna – búcsúzom.
– Ott is jártál – feleli Adrien, miközben kikísér a kapuhoz. – Akadt olyan diákom, aki télben-fagyban gyalog járt be az iskolába egy tanyáról. Útközben a bokrokról kökényt szedett, peregtek ki a lila bogyók a hideg ujjacskák közül. Akkor kóstoltam életemben először kökényt.
(Fotó: Bielik István)
