Első interjú:

Blanka a Radnóti Színház színésznője, akit filmekből és sorozatokból is ismerhetünk. Férje, Ákos operatőr, akinek munkái többek között berlini és Karlovy Vary-i filmfesztiválokon is sikert arattak. Miközben beszélgetünk, arra gondolok: olyan harmónia és erő árad ebből a két gyönyörű és tehetséges fiatalból, hogy az embernek visszatér a hite a jóban.

Blanka Kiskunhalason, Ákos Szabadkán nőtt fel, nem is voltatok olyan messze egymástól. Mi az, amit otthonról hoztok? 

Blanka: Egy határ választott el bennünket, egymástól tulajdonképpen harmincpercnyire nőttünk fel – legalábbis ha szántóföldeken keresztül közlekedtünk volna, ennyi időbe került volna eljutni a másikhoz.
Én faluból származom, és hozom magammal a föld szeretetét, amivel össze vagyunk kapcsolva. A nagyszüleim egész életükben abból éltek, amit a kertben termesztettek, illetve az állatokból. A nyíltságot hozom a vidékről, ahonnan származom, az erkölcsi értékeket pedig valószínűleg a pedagógus szüleimnek köszönhetem. Szoros kötelékben éltünk otthon öten, aztán a testvéreimmel szétspricceltünk a szélrózsa minden irányába. A bátyám hat évig Németországban élt, és nemrég költözött haza, közel a szüleimhez. A húgom Szegeden kezdett, most Budapesten régész. Úgyhogy ott is és itt is van, akik vigyázzanak egymásra.

Ákos: Ha kicsit máshogy alakul az élet, akár egy gimnáziumba is járhattunk volna. Az 1999-es szabadkai bombázások során Blankáék fölött szálltak el azok a repülők, amik minket céloztak… Kisebbségiként nőttem fel a Vajdaságban, és ez különös identitást ad az embernek. A vajdasági embert úgy határoznám meg, hogy benne van a Balkán vadsága, meg a tiszta, meztelen őszintesége is. És az összetartás is. A kis közösségek arra ösztönöznek mindenkit, hogy nyitott szívvel és lélekkel álljon a világhoz. Mindenesetre a homok, ami jellemző a térségre, valahogy mindkettőnk cipőjébe beleragadt.

És most már budapestinek érzitek magatokat?

Ákos: Engem mára – sajnos, vagy sem – teljesen átitatott a pesti identitás. Tizenkét éve élek itt. A főiskolán én voltam az egyetlen, aki nemcsak hogy nem a fővárosból jött, hanem külföldről. Tizennyolc éves voltam, míg akadt harminckét éves osztálytársam is. A beilleszkedés egyedüli módszerének a teljes beolvadást láttam.

Blanka: Tizenhat évet éltem otthon, és tizenhat éve vagyok Budapesten. Most már ide kötnek a barátok, a munkahely, az Ákossal közös életünk. Azt hiszem, már én is városi ember lettem, a működésem, a lüktetésem budapesti. Ha hazamegyek a szüleimhez, idő kell, amíg átlényegülök, lecsendesedem, elfogadom, ami ott körülvesz engem, és kiszakadok a fővárosi őrületből. Ami persze egy jóféle őrület. Viszont ha majd együtt öregszünk, el tudom képzelni, hogy egyre kijjebb vándorolunk a nyüzsgés, pörgés elől.

Ákos: Sokáig úgy éreztem, hogy csak a szülői ház teraszán indul be az agyam, ott tudok jól gondolkodni, és már a vonaton ülve is veszítek a kreativitásomból, Pesten pedig egyenesen semmi nem jut eszembe. Most már inkább fordítva van.

Ákos, gimnazistaként valóban levelet írtál a Színház- és Filmművészeti Egyetemnek?

Ákos: Igen. Eredetileg filmrendező akartam lenni, de apám azt tanácsolta: „Gyerek, ne legyél rendező, mert a rendező kiszolgáltatott, legyen szakma a kezedben, legyél operatőr!” Mondtam, hogy jó. ­Levélben kérdeztem meg az egyetemtől, hogyan készüljek a felvételire, és azt írták, fotózzak sokat. Így hát kölcsönkaptam egy fényképezőgépet, és állandóan lógtam, motoroztam, dohányoztam és fényképeztem – nem is tudom, minek köszönhető, hogy nem dobtak ki az iskolából. Apám nem mondott hülyeséget, mert operatőrként nagyon sok mindenhez ért az ember. Technikailag átlátja a filmkészítés egész folyamatát. ­Össze tud rakni egy kamerát, be tud állítani egy lámpát, képes fotózni, alkalmas arra is, hogy utómunkát végezzen. Egy rendező mozgástere ehhez képest szűkebb. 

Blanka, az utóbbi években sok gyönyörű, de embert próbáló szerepet játszottál, hogyan élted meg? 

Blanka: Eleinte volt is ezzel nehéz­ségem. Szebbnél szebb kihívások jöttek, és minél mélyebbre mart valami, annál kevésbé tudtam védekezni ellene. És én nem is akartam védekezni, hiszen én akartam, hogy ez megtörténjen velem, csak megfeledkeztem róla, milyen kiszolgáltatottá teszi az embert, ha egy idő után nem tud aludni, feltöltődni, kiszakadni ebből. Szerintem nagyon izgalmas, hogy az ember teljesen átlényegül, mindent odaad, és eggyé válik a szereppel. Csak aztán nehéz ezt letenni vagy éppen repertoáron tartani. De a bemutatót megelőző felkészülési időszak segít, az ember testileg és mentálisan is tudja magát trenírozni. És az is jó, ha a naptárban látom, mettől meddig tart egy-egy ilyen időszak, mert akkor úgy készülök. Akkor teljesen el merem engedni magam, mindegy, milyen mélyre kerülök. Vagy éppen milyen magasságba, hiszen ha az ember szárnyal, akkor előbb-utóbb földet is kell érnie, és az a legjobb, ha ő teszi le magát, nem csak úgy lerepül az égről. Ha előre tudom, akkor meg lehet csinálni. Meg hát kell hozzá egy társ is. 

Ákos: Egy ideje tervezem, hogy írok egy novellát A színésznő hazaér címmel. Még gyűjtöm az élményanyagot.

És milyen, amikor a színésznő hazaér?

Ákos: Borzasztó nehéz, izgalmas és jó látni egyszerre. Mert este tizenegykor olyan intenzitással lépi át a küszöböt, ami másban reggel nyolckor sincs meg, amikor kipihenten munkába indul. És ebből a felhevült állapotból kell viszonylag gyorsan alvásra alkalmas helyzetbe kerülnie, ami nem könnyű. De ez teljesen normális, baj lenne, ha nem így lenne. Régi mondás, hogy ebbe az egészbe egy kicsit „bele köll dögleni”, szívvel-lélekkel, nyakig belemerülni.

Elmesélitek, hogyan ismerkedtetek meg?

Ákos: Látásból ismertük már egymást, amikor egyszer, egy esti egyetemi program alatt észrevettem, hogy ott áll magányosan a bejáratban. Hű, de jó nő, megpróbálom becserkészni. Odamentem, beszélgetni kezdtünk, felvetettem, igyunk meg valamit. Így is lett, és amikor kezdeményeztem, hogy menjünk tovább valamerre, Blanka közölte, hogy nem lehet, mert még vár rá egy forgatás. Este tizenegyre ott kell lennie. Hát ez nem úgy jött össze, ahogy reméltem…

Blanka: De azért egy csókot loptál!

Ákos: Igen, és a következő héten mindennap találkoztunk. Blanka játszott, velem találkozott, éjszaka pedig forgatott.

Blanka: Egyébként pár évvel azelőtt már kinéztél magadnak.

Ákos: Te néztél ki engem!

Blanka: Hát igen, egy társaságban láttam Ákost, ahogy beszél, beszél, és mindenki rá figyelt az asztalnál. Azt gondoltam, annyira gyönyörű ez a férfi, és annyira domináns volt akkor este, annyira jól érezte magát, hogy nem lehetett mást nézni, csak őt. De akkor mindkettőnknek más párja volt.

Ákos: Gimnazista korom óta reméltem, hogy nekem színésznő lesz a feleségem. És még egy hónapja sem voltunk együtt Blankával, amikor tudtam, hogy ő az. Tulajdonképpen már a második vagy a harmadik találkozás után. Persze elmeséltem mindenkinek, én már csak ilyen extrovertált vagyok, a visszaérkező impulzusok fontosak nekem. És akkor egy tíz évvel idősebb barátom azt mondta, Ákos, te most szerelmes vagy, a hormonok dolgoznak benned. Várj egy évet, és dönts akkor. Úgyhogy vártam egy évet, és elvettem Blankát feleségül.

Blanka, neked ez a második házasságod. Másképp mentél bele, mint az elsőbe?

Teljesen. Az első házasságom az egyetem hevületében köttetett, inkább hasonlított egy színdarabhoz, mint az élethez. Huszonegy vagy huszonkét éves voltam, és nyilván szerettük egymást a partneremmel, csak valahogy akkoriban nem lehetett tisztán gondolkodni. Nőként még nem voltam jelen, inkább csak egy vadóc kislány lehettem, akinek mindene a színház. Azóta eltelt tíz év, és ezúttal már tudtam, mire vállalkozom. 

Mi a párotok legjobb tulajdonsága?

Ákos: Blanka akármilyen helyiségbe lép be, ott mindig eggyel jobb hangulat lesz, mindig eggyel mosolygósabbak az emberek. Én valószínűleg az ellentéte vagyok, tőlem mindenki szomorúbb lesz, de nem bánom. Blanka törődő, túlburjánzóan empatikus, okos, figyelmes és érzékeny, mint egy szabadon rebegő idegszál.

Blanka: Ákosnak ez a fajta őszintesége, amivel létezik, amivel beleáll helyzetekbe, az erő, a nyitottság, a tisztaszívűség. Engem nagyon könnyen lehet befolyásolni, hatni rám, manipulálni, benne pedig megvan az a belső erő, amin nincs, ami áthatoljon. Én nagyon sérülékeny és törékeny tudok lenni. Ő pedig, férfi létére, már bocsánat, hogy így mondom, hiszen a férfiak is lehetnek ugyanolyan érzékenyek, de ő ezt a fajta elárvultságomat rendkívül jól tudja kezelni. Nemcsak vigyáz rám és visszatölti az energiát,­ de közben úgy talpra segít, hogy megálljak magamtól is. 

Mit kívántok magatoknak a közeljövőre?

Blanka: Gyermekáldást.

Ákos: Boldogságot, békességet. 

Második interjú:

Mészáros Blanka színésznő és K. Kovács Ákos operatőr két éve házasok. Most elmesélik a lánykérés romantikus történetét, és azt is, hogyan élték túl a lakásfelújítás nem mindig romantikus időszakát.

Blanka, néhány éve Júlia lehettél a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Biztosan sok fiatal színésznőnek álma ez, de nem féltél, hogy rád ég a naiva-szerepkör?

Blanka: Valamennyire rám égett, amit nem bánok. Nagyon sok szép női szereppel találkoztam, rögtön a pályám elején, és megtapasztalhattam, mennyire összetett női alakokat alkotnak az igazi zsenik, mint például Csehov, és eljátszhattam Nyinát, Emilia Galottit,vagy Jeanne d’Arcot. Shakespeare Júliája is nagy kihívás volt. Valójában ő sem áldozattípus, sőt, sok jelentnek ő a katalizátora és mozgatórugója. Külön öröm, hogy azt az előadást az egyetemi osztályfőnököm, Hegedűs D. Géza rendezte. Három este játszottuk, összesen tizennégyezer ember előtt. Ilyen körülmények között az égbe kiáltani azt, hogy „Robogjatok, parázs patájú mének!”, ennél csodálatosabb élmény nincs! Még akkor is, ha dupla mikroporttal dolgoztunk, és negyven fokban ránk olvadtak a bőr jelmezek. Az is nagy ajándék volt, hogy az osztálytársammal, Vecsei Hasival játszhattam.

A színpadi szerelem után beszéljünk a valódiról. Az előbb elmeséltétek, hogyan ismerkedtetek meg. De hogyan zajlott a lánykérés?

Ákos: Gyerekkorom óta szeretek jeleneteket beállítani, és ezúttal is kitaláltam valamit.

Blanka: Úgy volt, hogy vasárnap nem dolgozunk, és együtt lehetünk Ákossal, aztán hívtak, hogy elvállalok-e egy reklámfilmet, amit vasárnap délután vennénk fel a Mafilmben. Mivel elég nagy összeget ajánlottak, belementem.

Ákos: A színész öcsém ajánlott egy szinkronrendezőt, Nikas Dánielt, akit felhívtam azzal, hogy segítségre van szükségem: most fogom megkérni a barátnőm kezét. Azt kértem, fogadják Blankát a stúdióban a hangmérnökkel, és adják a kezébe a szöveget azzal, hogy blattoljon, azaz gyakorlás nélkül, elsőre olvassa fel, mert a megrendelőnek ez a spontán előadásmód az igénye. A szöveget természetesen én írtam. Egy monológ volt, a találkozásunk története. Az álmaink, hogy hogyan fogunk lakást venni, gyereket csinálni. Egy intim történet, ami manapság akár egy pelenkareklámban is elképzelhető. A vége felé egyre több személyes dolgot rejtettem el a szövegben. Miközben Blanka olvasott, én természetesen ott izgultam a stúdió takarásában.

Blanka: Nagyon berezeltem, amikor megláttam, milyen hosszú a szöveg, de a rendező meg a hangmérnök biztatott, hogy csak kezdjem el. Aztán jött a felismerés, hogy úristen, de jó ezt olvasni, ezzel a szöveggel teljesen együtt érzek! Annyira beleéltem magam, annyira jól éreztem magam, és ahogy sűrűsödött a gondolatfolyam, arra gondoltam, mindjárt az is oda lesz írva, hogy Mészáros Blanka, és akkor én elájulok. Egyszer csak a semmiből, hátulról előresétált Ákos, és letérdelt egy gyűrűvel. És én letérdeltem mellé…

Ákos: Egy férfi nagyon izgul ilyenkor. Nagyon. Persze magamat is felvettem videóra, és Blankát is. Nagyon intim esemény lett, annak ellenére, hogy két vadidegen ember is a szemtanúja volt, akik persze szintén nagyon elérzékenyültek. Jó emlék.

Blanka: És amikor jegyespárként hazatértünk, behűtött pezsgő várt a hűtőben.

Visszanéztétek már a felvételeket?

Blanka: Még nem.

Talán majd a húszéves házassági évfordulótokon.

Blanka: Az soká lesz, mert szökőévben házasodtunk, február 29-én.

Ákos: Így kaptunk időpontot, és nekem ez nagyon tetszett!

Nem sokkal később pedig belevágtatok egy lakásfelújításba. Rizikós, mert az ilyesmi összehozhat, de akár konfliktusokat is szülhet.

Ákos: 2020 márciusában ott álltunk egy lakhatatlan lakással, egy hitelnek köszönhetően sok pénzzel, a hírrel, hogy arra az évre az összes forgatásomat lemondták és a Blanka színháza is bezár, valamint rengeteg idővel. Úgy, hogy az összes barátunknak, kollégánknak is rengeteg ideje szabadult fel. Sok emberrel beszéltünk. Volt, aki úgy nyilatkozott, egy lakásfelújítás maga a pokol, ennél rosszabbat elképzelni sem lehet. De akadt olyan hatvan pluszos ismerősöm is, aki azt mondta, gyerekek, ez a legjobb dolog! Ő már négy házat újított fel. És az az igazság, hogy mindkét verzió igaz. Minden este ezzel foglalkoztunk, bújtuk a Pinterestet, nézegettük, hogy mi tetszik, és mi nem. Aztán minden reggel hétkor keltünk, jártuk a tüzépeket. Rengeteg mindent lebontottunk, hordtuk a téglát, pakoltuk a tonnányi sittet a barátainkkal. Nekem nagyon erős vajdasági baráti kapcsolataim vannak. Egészen elképesztő, hogy harminckét éves vagyok, és harmincéves barátságokkal is büszkélkedhetek.

Blanka: Nagyon jó barátaink vannak! Rengeteget segítettek, köszönjük nekik.

Ákos: Amikor már álltak a falak, felkerültek a szép csempék, az erőt adott, de közben fogyott az idő és a pénz is. Előfordult, hogy Blanka vidéken zsűrizett és forgatott, engem pedig kidobtak az albérletből. Valahová mennem kellett, és végül Stefanovics Angélánál húztam meg magam, akivel épp az Anzselika Habpatront forgattuk. Konkrétan a díszletben aludtam. A felújítás vége már szörnyű volt. Végül úgy költöztünk be, hogy még nem volt ablak, és hónapokig egy matracon aludtunk a földön. Romantikusnak tűnik, de nem volt az. Viszont most van egy gyönyörű szép lakásunk. Csuda élmény volt, alig várom, hogy házat építsünk!

Szerencsére a lakásotok elkészülte után a munkában is újraindult az élet. Szakmailag melyek most a legizgalmasabb projektjeitek?

Ákos: Nemsokára befejezünk végre egy szerb-szlovák koprodukciót, aminek az a munkacíme, hogy Biciklizéseink Török Zolival. Ez egy interdimenzionális szerelemről szóló őrült, erotikus dráma. Sok meztelenség, sok izgalom, sok szerelem. Éjszaka, hó, erdő. És mindenféle más tervem is van, hiszen nemcsak megrendelésre dolgozom, hanem sok mindent én találok ki, és nyomom bele a rengeteg energiát.

Blanka: A közelgő jövőben társulatilag Hajdu Szabolccsal fogunk dolgozni. Iszonyatosan várom, mert az a fajta hozzáállás, ahogyan ő a színházról gondolkodik, nagyon közel áll hozzám. Ez olyan munka lesz, amiben az ember elmerülhet, lubickolhat. Néha figyelmeztetem magam egy-egy dologgal kapcsolatban, hogy „ne várd annyira, és akkor biztosan jó lesz”, de ezt nem tudom elhazudni magam előtt, hogy mennyire várom. És két filmet is forgattunk a nyáron, hamarosan láthatóak lesznek.

Előfordul, hogy egy kicsit leálltok a pörgéssel?

Ákos: Nemsokára Madeirára utazunk, azt nagyon várjuk. Kívánj jó szelet, napsütést!

(Fotó: Falus Kriszta)