Az egyik fotón a dédi mosolyog napernyőjére támaszkodva, a másikon a nagypapa néz fürkészőn a kamerába katonai egyenruhában, nem is sejtve, hogy évtizedekkel később egy gombnyomással nemcsak a nosztalgiázó családtagok, de ország-világ megismerheti őket. Az már örökre titok marad, hogy felmenőink mit szólnának mindehhez, de az biztos, hogy a 21. században a lapozgatós családi albumnézegetést lassan teljesen kiszorítja a digitális korszak. Ma már a fotókat különböző számítástechnikai eszközökön tároljuk (pl. számítógép, tablet, okostelefon), intelligens képtárhely-szolgáltatásokat veszünk igénybe a fotók megosztási lehetőségével (pl. Google Photos), hogy a legnépszerűbb közösségi oldalakról ne is beszéljünk (pl. Facebook, Instagram), ahol publikálhatjuk hozzátartozóink fotóit. A világhálós kaland közben – bár a képek szinte bármikor törölhetők az oldalakról – eszünkbe sem jut, hogy a fotográfiák sorsa a megosztással végérvényesen eldől: bekerülnek egy olyan rendszerbe, amelyben akár évek múlva is bárki megtalálhatja őket, biztonsági beállításainktól függően. Az asztali gépek használata mellett sokan interneteznek okostelefonon, amely segítségével szinte bármilyen szituációban azonnal közölhetők szeretteink fotói: egy közelmúltbeli online kutatás szerint a magyarok mintegy 68 százaléka naponta szörfözik a világhálón az okostelefonján.

Szembenézés, feldolgozás, továbblépés

Van, aki szerint a digitális tér a naprakész családi események megosztása mellett lehetőséget kínál az egykori családi traumák feldolgozására is. Például akkor, ha a felmenők átélték valamelyik világháborút, forradalmat, származásuknál fogva kitelepítették, elhurcolták őket, vagy egyéb bántalmazást kellett elszenvedniük.

Érdekel a cikk folytatása? Szerezd be a Nők Lapja Psziché december-januári számát!

Szöveg: Lénárt Léni

Fotó: Thinkstock